Az előző cikkben a gyerekek oldaláról elmélkedtem az elfogadás fontosságáról, és fejtettem ki, nálunk hogyan is zajlott – és zajlik néha most is – a mozaikcsaládunkban az összecsiszolódás. Most mindezt a felnőttek szemén keresztül szeretném bemutatni.
Közel három évvel ezelőtt, amikor az exférjemmel arra a döntésre jutottunk, folytassuk külön, mindketten tele voltunk sérelmekkel, dühhel, és nagyon nehezen sikerült kommunikálnunk. A beszélgetéseink leredukálódtak annyira, hogy mikor jön értük és mikor hozza vissza őket. Nem tudtunk megegyezni a válás körül sem, belekezdtünk a csatározásokba, és ott bántottuk a másikat, ahol csak lehetett.
Nem volt könnyű, nagyon megviselt, és ezt megérezték a gyerekek is. Viszont az új páromtól nagyon sok támogatást kaptam, emellett elköltöztünk másik városba, és kicsit kezdtek lenyugodni a kedélyek. Az exférjem is megismerkedett az új párjával, könnyebbek lettek a látogatások, kicsit hosszabbak a beszélgetések – és végül a válással is dűlőre jutottunk.
Kemény menet volt. Tudom, és nem lepett meg, hogy felfokozott idegállapotban, amikor az ember úgy érzi, kicsúszik a lába alól a talaj, éppen veszíti el a családját, gyerekeit, nem tud logikusan gondolkodni, tovább látni a saját fájdalmánál és kellőképp a gyerekek érdekeire koncentrálni. De még mindig jobb a később, mint a soha!