Az elmúlt közel 40 hét – visszatekintés

Sosem tagadtam, hogy a kényszerbetegségem a terhességek alatt volt a legrosszabb. Megélni egy negyedik terhességet enélkül igazán felszabadító volt – mégsem tudom teljes mértékben azt mondani, át tudtam magam adni a felemelő érzésnek, hogy újra anya leszek, és bennem egy új élet fejlődik.

Azzal tisztában voltam, hogy lelkileg ez sem lesz könnyű, és már a pozitív terhességi teszt előtt többször rám tört a szorongás, vajon végig tudom-e csinálni még egyszer… a pozitív tesz után már nem volt választásom 🙂

Már az elején észre vettem, hogy az érzéseimről továbbra sem tudok beszélni, sőt! Amikor a férjem próbált velem kommunikálni, kérdezgetett vagy jobban bevonódott volna a terhességbe, frusztrálttá váltam, szorongás lett úrrá rajtam, és egyre inkább bezárkóztam.

A helyzet az idő előrehaladtával is eléggé rapszodikusan alakult… éltünk meg komoly mélypontokat, amire egyáltalán nem számítottam, hiszen tudatosan készültünk a közös babára – és mindketten úgy éreztük, akkor ugrunk fejest egy ilyen kalandba, amikor már mindketten sokat változtunk, jócskán meghaladtuk önmagunkat és rengeteget fejlődött, stabilizálódott a kapcsolatunk.

Ez mind igaz… mégis, valahogy mindketten máshogyan éltük meg ezt az időszakot, másra számítottunk egymástól és talán magunktól is…

Pedig nekem, nem gyakorló kényszerbetegként ez a terhesség egy igazi felüdülés volt 🙂

Itt olvashattok egy részletet, hogyan indult egy napom kényszerbetegként:

„A szobába megyek, kinyitom a szekrényt és végignézem a ruhákat. A vécét még mindig elkerülöm, pedig már nagyon feszít a hólyagom. Egy piros garbót és kismamanadrágot választok. Benyúlok a szekrénybe, számolok, a kezembe veszem a kiválasztott ruhát. Visszateszem. Megint kiveszem és vissza. Ezt ötször játszom el. Minden egyes alkalommal valami nem stimmel, ami növeli a szorongásomat, újra és újra
megismétlem… ameddig meg nem nyugszom. A következő ruhadarabbal kezdődik minden elölről. A lányom már végzett a reggelivel, kiabál utánam, és én még mindig pizsamában vagyok. Kilépek hozzá a hálóból. De vissza kell lépnem. Elfelejtettem a lábammal pontozni. Háromszor.” (Részlet az Egy nap című novellából)

Kényszereim ugyan nem voltak, érzelmileg mégis elég távol kerültem mindenkitől, legfőképp a férjemtől… és mélyen befelé fordultam. Falat emeltem magam köré, egyfajta burokban tartottam magam, ahol úgy éreztem, meg tudok küzdeni az engem titkon, tudat alatt fojtogató félelmekkel… ugyanis azok nem múltak el…

A nagy különbség az volt, hogy most nem kényszergondolatokkal és cselekedetekkel terheltem le az agyamat, hanem egyhuzamban olvastam, tanultam, tanfolyamokat végeztem, dolgoztam, mellette gyereket neveltem. Tulajdonképpen leterheltem magamat annyira, amennyire csak bírtam – bár ez most ösztönzőleg hatott rám, nem éreztem kárba ment időnek.

Viszont eljött az a pont, amikor úgy éreztem, fel kell keresnem újra a pszichológust, hogy segítsen megérteni a bennem végbemenő változásokat.

Miért tartottam ezt fontosnak?

Mert vágyom arra, hogy változzak, hogy jobb legyek és megértsem a saját működésemet. Mert csakis így tudom megérteni, mi miért történik, így tudok rálátni az életemre, talán az érzelmeimre is – és így tudom a legtöbbet adni a gyerekeimnek is. Akkor is, ha néha olyan érzésekkel, gondolatokkal találom szembe magam, amik fájnak, nem „jók”, néha önzőek is. De hiszem, hogy ezen érzések felvállalása és elfogadása is fontos az önelfogadás útján – csakis így fejlődhetünk. Ezek is hozzánk tartoznak.

Elveszettnek éreztem magam, magányosnak, meg nem értettnek. Dühös is voltam: a világra, magamra és a férjemre is. Emellett féltem, néha pánikközeli állapot tört rám, vajon hogyan fogom összehangolni az eddig felépített „új” életemet egy kisbaba érkezésével. Hiszen szeretem a munkámat, ahol több, mint egy éve dolgozom, írok, tanulok és itt van a három gyerekem is…

Mit kell vajon feladnom ezekből? Akarom én ezt egyáltalán? – Ilyenkor persze rám tört a bűntudat, hogy miért fordulnak meg ilyen gondolatok a fejemben, hát persze, hogy akarom! És különben is: a baba érez mindent, amit én. Akkor most azt hiszi, hogy nem vágyom rá?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok száguldoztak a fejemben újra és újra, amitől én egyre frusztráltabb, egyre távolságtartóbb lettem.

Aztán Rékával folytatott beszélgetéseim során rájöttem, hogy épp ez az egyik legnagyobb változás az előző terhességeimhez képest: hogy tudok és merek is megfogalmazni negatív gondolatokat, érzéseket és nem nyomom el őket, nem temetem el magamban kényszerekkel, hanem próbálok szembe nézni velük és megfejlődni, megválaszolni őket.

Hiszen kinek a fejében ne fordulnának meg ezek a gondolatok? Főleg 3 gyerekkel a háta mögött, ennyi tervvel maga előtt – ami nekem eddig sosem volt. Mert még tervezni sem mertem a kényszerbetegség alatt, hiszen a fejemet ez töltötte ki állandóan:

„folyamatosan mantrázom a fejemben a terhességgel kapcsolatos félelmeimre kitalált mondatokat. Az agyam fáradt. Úgy érzem, semmi mást nem szeretnék, csak aludni. Észreveszem az asztalon az egyik heti magazint. Nagyon szeretem olvasni. Vagyis szerettem. Már olvasni sem merek. De most belelapozok.
Az egyik oldalon az elhízásról van szó: háromszor mondom el a szokásos szövegemet, mert szorongok, hogy elhízok. Egy kicsit megnyugszom. De nem tudok továbblapozni, mert olvasásnál a mantrázás után ötször kell előre-hátra lapoznom. Megteszem. Eljutok a második oldalig. Ott egy megszakadt terhességről van szó. Totális pánik lesz úrrá rajtam. Hatszor mondom el mindegyik terhességgel kapcsolatos védekező szövegemet, és ötször lapozok előre-hátra, végül becsukom az újságot.
– Minden rendben van és rendben is lesz! – ismételgetem folyamatosan.” (Egy nap – részlet)

Fontos lenne a párkapcsolati kommunikáció is

Mint ahogyan eddig is úgy tudtunk haladni a közös utunk során, hogy mindent megbeszéltünk, kibeszéltünk, most is ez lett volna a jó megoldás. De valahogyan nem működött. Én úgy éltem meg, hiába próbálok őszintén beszélni a bennem zajló cunamiról, valahogyan félreértések lettek belőle, ráadásul a férjem is csalódott volt, mert ő is másra számított.

Nem tudtuk közös nevezőre hozni ezt a „más” állapotot. Így a távolság egyre inkább csak nőtt. Lett egy külön világunk a gyerekekkel, és lett neki egy a saját dolgaival.

Réka aztán felvilágosított, hogy a bezárkózás, a saját világba elvonulás gyakori dolog a kismamáknál, és a kispapák sokszor érzik magukat kirekesztve, hiszen ilyenkor az anya egy más tudatállapotba kerül, befelé figyel, a már „meglévő gyerekekre és a benne növekvő életre fókuszál.

Ez elméletben jól hangzott, gyakorlatban ennek megértése és elfogadása már ütközött némi akadályokba 🙂

Ha néha fájdalmas is, az önismeret számomra most már nagyon fontos

Azért, mert ha őszintén szembe merek nézni magammal, a félelmeimmel, a bennem zajló gondolatháborúval, akkor tudok vele mit kezdeni: először is, meg tudom érteni, rá tudok látni, honnan jön, miből táplálkozik és ha már ezeket beismerem, kimondom, csökken a negatív hatása is.

Azt nem mondom, hogy minden egy csapásra elmúlik, de igenis idővel változik…

A terhességem alatt sok mindenre rájöttem, és sok mindent megfogalmaztam magamnak. Többek között:

  • egy válással a hátam mögött, hamarosan négy gyereknyi felelősséggel a vállamon, nem szeretnék többet kiszolgáltatott állapotba kerülni – igenis szükségem van arra, hogy dolgozzak, alkossak és ezt összehangoljam a gyerekneveléssel
  • volt és van is bennem félelem, hogyan fog ez az új helyzet hatni a kapcsolatunkra – vajon tud-e olyan lenni, mint amilyen volt? Evidens, hogy más lesz, hiszen egy plusz közös gyerek csöppen az életünkbe, de vajon ettől visszaáll-e majd az a meghitt, őszinte kapcsolat, ami volt azelőtt?
  • még mindig nagy elvárásaim vannak magammal szemben, és hatalmas a megfelelési kényszerem, éppen ezért sokszor küzdök disszonanciával magamban, vajon leszek-e elég jó anyja Pannának (is), és mellette megállom-e a helyemet a többi feladatomban?
  • megendem magamnak, hogy dühös legyek – ami azért fontos, mert régebben nem engedtem utat ennek az érzésnek, ami szintén a kényszerekben köszönt vissza
  • egy-egy ártalmatlannak tűnő mondat a babáról vagy a terhességről még most is irreális mértékű szorongást volt képes kiváltani bennem, de már felismertem és korrigálni tudtam
  • képes voltam beszélni a „jövőről” – ez lehet, hogy valakinek semmiség, egy „ex”kényszeresnek maga a csoda
  • és ami talán a legfontosabb: hogy ennél a terhességnél vagyok a legönazonosabb mind közül

Hogy mindent úgy csináltam-e, ahogy szerettem volna?

Nem!

Most, hogy már csak napok kérdése, és kézbe vehetem a kislányomat, sokszor fog el a újra a bűntudat: miért nem tudtam még jobban megélni ezt a terhességet, hiszen több már BIZTOSAN nem lesz. Tudtam volna jobban csinálni, még inkább átadni magamat ennek az állapotnak? Ment volna?

Azt hiszem, nem.

Abból az állapotból, ahonnan „jövök”, a legtöbb, amire képes voltam, amit meg tudtam tenni, az ez volt, ahogyan ez a közel 40 hét telt.

Hiszen nem egy kényszer volt az egész, voltak benne igenis olyan pillanatok, amik eddig sosem:

  • képes voltam szorongás nélkül figyelni a baba mozgolódásait és beszélni róla
  • nem kapott el a rettegés és nem tört be egyből negatív gondolat, amikor éjszaka órákat voltunk fent Pannával – sőt, még élveztem is, ahogyan mozog
  • önfeledten tudtam élvezni, amikor a gyerekek próbálták megérezni, mikor mozgolódik, és azt hiszem, sosem felejtem el azokat a pillanatokat, amikor Szonja hangosan kacagva ült az ölemben, miközben nézte, hogyan dudorodik ki Panna egy-egy porcikája és rúg bele a tenyerébe
  • nem múlt el úgy egy reggel és este sem, hogy a gyerekek ne puszival köszöntek volna el Pannától és minden egyes nap elmondták, mennyire várják, hogy megérkezzen és mennyire szeretik

És ami számomra a legfontosabb: egy gyerekemnek megadhattam azt, amit a többieknek sajnos nem: kényszer- és többé-kevésbé szorongásmentes várandóságot, a világra jövetelével pedig átélhetem egyszer úgy az anyaságot, hogy már nem egy szorongó, állandóan magában kételkedő, hanem egy sokkal magabiztosabb, önismerettel rendelkező, sok-sok nehézségét meghaladó anyát tudhat magáénak. Persze most már a többiekkel együtt 🙂

Talán máshonnan indulunk most mindketten 🙂

Megosztás

Facebook
Twitter
LinkedIn
Email