Az első 12 hét pillanatai és nehézségei

Sokat gondolkoztam, hogyan is kellene haladnom tovább, hiszen a napi gondolataimat nem tudom hosszabb posztokba foglalni… ezért arra gondoltam, hogy egy bejegyzésben, amolyan pillanatképekkel, gondolatokkal osztom meg Veletek az első 12 hét nehézségeit.

Mert nem tagadom, igenis vannak… voltak. Félelmeim is dögivel. Attól, hogy a kényszerbetegséget legyőztem, és a 4 várandóságom közül most először nem gyötörnek kényszerek, nem temetnek maguk alá, az nem jelenti azt, hogy a rejtett félelmeim nem találnak/találtak utat maguknak máshogy. Amire bevallom, én sem számítottam… azt gondoltam, hogy nem lesz egyszerű, de okozott nekem is meglepetést.

Mint ahogy a Kényszer-vallomásban, most is fontosnak tartom az őszinteséget, hiszen sok kényszerbeteg, mentális betegséggel küzdő ember gondolja azt, hogy „csak velem van a baj”, vagy „csak nekem vannak nehézségeim… másoknak könnyebb”. De ez nem igaz. Három év terápiás munkával a hátam mögött még mindig úgy érzem, sokszor küzdök… magammal, a környezetemmel, az érzéseimmel.

És ez alól a terhesség sem kivétel! Íme, az én gondolataim, érzéseim és néha-néha vicces pillanataim az első 12 hétből:

„Sokszor eszembe jutott a pozitív teszt.

Váltakozó érzések kavarognak bennem: van, amikor nagyon örülök, hiszen tényleg terveztük, készültünk rá… van, amikor úgy elkap a gyomorgörcs, vajon mit hogyan fogunk megoldani, hogy attól félek, elájulok.

Természetesen a terhességi problémáktól való félelmem nem szívódott fel, néha a fejembe fészkelik magukat, de egyáltalán nem jut eszembe a kényszer, nem vágyom rá. Amikor valami negatív eszembe jut, egyből megnyugtatom magam, soksok pozitív dolgot mondok magamnak, és próbálom elterelni a figyelmemet.

Néha pánik közeli állapotba jutok, és félek, hogy valamit nem fogok tudni megoldani, menedzselni stb. Hozzászoktunk a jóhoz a mozaikcsalád létben: szabad hétvégék. Kicsit ezen a gondolatmeneten is változtatni kell. Hiszen jövő nyártól nem lesznek szabadnapok, szabad hétvégék, nyári kiruccanások kettesben.

Kicsit ez megijeszt.

Természetesen vannak félelmeim a kapcsolatunkat is illetően, de Peti mindig igyekszik megnyugtatni.”

„Nagyon sokszor jut eszembe a terhesség, és néha annyira elhatalmasodik rajtam a félelem, hogy attól tartok, pánikroham is rám fog törni.

Próbálom a helyén kezelni a helyzetet, és néha elmondom, hogy minden rendben lesz, de nehéz.

Néha sírni támad kedvem, de végül nem történik semmi. Néha úgy érzem, tök nagy nyomás van a lelkemen, a mellkasomon, és csak arra vágyom, hogy valaki megnyugtasson, hogy minden rendben lesz, minden oké a babával.

Annyi dolgom van, mégis néha úgy érzem, megáll az idő, és nem halad semmit. Olykor csigalassúnak érzem az időt… ilyenkor rohannék előre…”

Nehezen emésztette meg a környezetünk is, hogy belevágtunk a közös baba projektbe. Volt, aki azt mondta, nem vagyok normális, volt aki szerint ez egy meggondolatlan döntés volt, egy olyan plusz teher, amire nincs szükségünk… és ehhez hasonlók.

Szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy ez egyáltalán nem így történt.

1, mi tudatosan készültünk a gyerekre – arra hogy legyen, ne legyen.
Rengeteget beszélgettünk, átrágtuk a lehetőségeinket, vágyainkat, helyzetünket. Sokáig úgy tűnt, afelé hajlik a mérleg, hogy nem lesz.
2, sok megdolgozni valója volt mindkettőnknek, és addig semmiképp nem szerettünk volna közös gyereket, ameddig ezek nincsenek megoldva. Minek jöjjön egy gyerek, ha mi sem vagyunk rendben? Épp ezt szerettük volna elkerülni, hogy olyan helyzetbe ugorjunk, aminek esetleg újabb válás, csonka család lesz az eredménye.
3, le kellett győznöm a kényszerbetegséget. Életem legnehezebb időszaka volt a három terhességem, kényszerbetegként. Most is vannak nehéz időszakok, de már van milyen eszközökhöz nyúlnom, van kivel beszélnem róla, van, aki támogasson.
4, a mi döntésünk, a mi életünk – még talán vagyunk annyira fiatalok, hogy bevállaljuk az ELSŐ!!! közös gyerekünket 😊
5, amúgy meg csak az számít, hogy mi és a gyerekek örülünk neki és várjuk nagyon!

Azért vicces pillanatokból sem volt hiány 🙂

Eljött az első UH ideje is…
Nem mondom, hogy nem gyomorgörccsel keltem, és rám tört a pánik is egy rövid időre…
Hogy miért?
Mert az járt a fejemben, hogy ma fogok először szembesülni a ténnyel, hogy várandós vagyok. Na nem mintha a tesztnek nem hittem volna, de azért az mégis más, ha egy nődoki is megerősíti ezt a tényt. És hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg az is a fejemben, hogy „mi lesz, ha nem lesz szívhang…” És egyéb jól ismert negatív gondolatok.

Ezeket persze próbáltam elhessegetni, de azért így is gyomorgörccsel indultam el itthonról.

Volt ott egy másik kismama is rajta kívül, akin már látszott is a terhesség – és szóba elegyedtünk. Elmesélte röviden a kálváriáját, és mondta, hogy most először van igazi terhesgondozáson, én meg elmeséltem, hogy terhességmegállapításra jöttem. Aranyosan elkezdte mesélni nekem, hogy majd mindenképp menjek el pisilni előtte, mert első vizsgálatnál van hüvelyi vizsgálat is, meg hát ugye hasnyomogatás. Én amolyan visszafogottan mosolyogtam, aztán egy idő után kinyögtem, hogy „igen tudom, negyedik terhességem”. Az őszinte döbbenet ült ki az arcára, és rögtön bocsánatot kért, hogy hát azt hitte, hogy első gyerek.

Eszembe jutott, a férjem mennyit szórakozik ezen, és már előre várja a pillanatot, amikor a szülőszobán is felteszik nekem a kérdést, hogy első baba? 😊

Amikor bekerültem végül a dokihoz, ott belekezdtem, hogy miért vagyok itt – és rögtön itt is jött a kérdés: első baba?
Hát én meg ott is mondtam, hogy a negyedik.
A doki meghökkenve nézett rám, először szólni sem bírt, majd kinyögte, hogy „nem gondolta volna”. Ezt amúgy akkor is eljátszotta, mikor félpucéron feküdtem a kínzó asztalon, a lábam között matatott, aztán felnézett és újra elmondta: „hát nem mondanám meg, hogy maga háromszor szült már.”

Azért ezeken jót mosolygok, és jó pillanatoka szereznek.
Végülis, erre Peti mindig azt mondja, hogy közösnek első gyerek 😊

Aztán jött az UH és szerencsére minden rendben van, mindent rendben talált a doki. Képet sajnos nem kaptam, ezért lefotóztam az UH gépet, és este megmutattuk a gyerekeknek.

Tanakodtak, hogy mi a fenét láthatnak a képen, mire egy idő után Szonja kinyögte, hogy anya pocakjában baba van?

Cuki volt 😊 Nagyon örültek neki, bár sokáig nem tértek magukhoz 😊

Megosztás

Facebook
Twitter
LinkedIn
Email