Ella halkan nyomta le a hálóból nyíló vécé ajtajának kilincsét, és lábujjhegyen somfordált vissza az ágyhoz. Pillekönnyű mozdulattal siklott be férje mellé. Szorosan hozzábújt, hosszú körmökben végződő ujjaival végigsimított a nyakán, és keze levándorolt a göndör szőrökkel borított mellkasára.
Samu csókot nyomott felesége homlokára, és tömzsi ujjával hosszú, szőke haját babrálta. Ahogy azonban szorosan magához ölelte az imádott nőt, fura szúrást érzett a mellkasában. Felsóhajtott, és megdörzsölte a melle fölött.
– Minden rendben? – nézett fel összeráncolt szemöldökkel Ella.
– Persze… csak mostanában olyan könnyen beszorul a levegőm – krákogott. – Gyere, készülődjünk, oda kell érnünk a családi ebédre anyádhoz.
Samu kikászálódott a puha ágy és felesége öleléséből, majd a fürdőbe ment, és magára zárta az ajtót. Két kezével a csapra támaszkodott, és nagyokat lélegzett, abban bízva, hogy enyhül az erős fájdalom. Koncentrált, hogy légzése egyenletes maradjon. Felfelé nyújtózkodott, majd oldalra és hátra. A zsibbadás valamelyest csökkent.
Mikor újra megjelent a hálóban, öltözködésre készen, már jobban érezte magát. Légszomját a közelgő családi ebédre fogta – ahogy az lenni szokott. Háta közepére sem kívánta, hogy bájcsevegjen az anyósával, és hallgassa az állandó szemrehányásokat, amiért képtelen egyetlen lányát teherbe ejteni. Megrázta a fejét, hogy elszálljanak belőle a negatív gondolatok… a pulzusa megint emelkedőre fogta.
– Minden rendben lesz – ölelte át hátulról a felesége. – Ma jobb lesz, hidd el!
Samu morgott valamit az orra alatt, de Ella nem értette. Vissza akart kérdezni, ám férje kibontakozott az ölelésből. A nő a tükörképére bámult és elmosolyodott.
– Mit reggeliznél? – kérdezte a férfi.
– Vajas pirítóst – válaszolta. – Nem vagyok túlságosan éhes.
Kisétált ő is a konyhába, és csillogó szemekkel méregette reggelit készítő urát.
– Mi az? – sandított rá a férje, és zavartan elmosolyodott.
– Az az érzésem, hogy ma sokkal jobb lesz a családi ebédünk, mint eddig.
Samu állkapcsa megfeszült, ám csakhamar el is tűnt a nyugtalanság az arcáról.
– Úgy legyen – zárta le a beszélgetést, és felesége elé tette az elkészült reggelit. – Jó étvágyat!
– Te nem eszel? – kérdezte, miközben beleharapott a pirítósba.
Samu a fejét rázta.
– Nem vagyok most éhes – válaszolta, és visszament a hálóba.
Ameddig Ella nem figyelt, újra megmozgatta a karjait, nyomogatta a mellkasát, és nagy levegőket szívott be-ki. Leült az ágyra, végzett néhány nyakkörzést, és igyekezett visszaszorítani a feltörő pánikot. Ahogy felesége belépett a szobába, a férfi felpattant, és a nőre mosolygott.
– Induljunk, mert már most késésben vagyunk – mondta, és elindult kifelé a folyosóra.
– Megyek már! – válaszolta, s kitipegett utána.
Mire magára vette a tavaszi kabátját, Samu már az ajtóban álldogált.
– Biztos jól vagy? – aggodalmaskodott Ella, férje szürke arcát látva.
– Csak túl akarok lenni az ebéden.
Kézen fogva indultak el a napsütötte macskaköves utcán, a metróállomás felé. Samu szinte kapaszkodott felesége kezébe. A meleg ellenére kiverte a hideg veríték, reszketett, és homlokán izzadságcseppek csorogtak lassan lefelé. Mély levegőt vett újra és újra. A mellkasát dörzsölte, és a szabad kezét rázogatta. A távolban már felsejlett az aluljáró bejárata, amikor a férfi megállt, és a térdére támaszkodott.
– Nem vagyok jól – zihálta.
Ella arca falfehérré vált, belekapaszkodott férje karjába, és próbálta állva tartani. Samu térde pár centivel lejjebb rogyott, mire a nő felsikoltott. A férfi szólni próbált, de csak annyira volt ereje, hogy a mellkasára mutasson, és a következő pillanatban a földre zuhant, magával rántva törékeny feleségét is. Samu teljes testsúlyával maga alá temette a nőt, aki levegőért kapkodott. A másik oldalon, egy sietős léptekkel baktató járókelő vette észre őket, és átrohant a túloldalra a földre rogyott párhoz. Megragadta Samu karját, és egy határozott mozdulattal a hátára fordította, szabad utat engedve ezzel a sokkos állapotban lévő feleségének.
Mire Ella feltérdelt, az idegen már a férfi pulzusát kereste. A nőt elkapta a sírógörcs. Sminkje fekete tintaként folyt le falfehér arcán, szájából kiserkent a vér a földre eséstől. Valaki megszorította a karját, felhúzta a földről, és határozott mozdulattal elráncigálta.
– Engedjen el! Engedjen el! – ordította torkaszakadtából, és kezével kalimpált, lábával rugdalózott, mint egy ellenkező kisgyerek.
– Asszonyom! Kérem, nyugodjon meg!
Ella elborzadva meredt az idegenre, haja kusza rengetegként tekergett a feje körül, arca halloween-i maszkot idéző grimaszra torzult. Ruhája elszakadt, és fehér nadrágját foltok tarkították. Egyik cipőjének sarka letört, a párját valahol az esés után elhagyta. A sarkánál szakadt harisnyazoknijában toporgott és kapaszkodott az idegen nőbe.
– A férjem! – sipította. – Ő a férjem!
– Már hívtuk a mentőket – szólalt meg egy újabb ismeretlen hang.
A nő körbenézett, és látta, hogy már egy kisebb tömeg gyűlt össze körülöttük. Valaki telefonált, volt, aki elborzadva, a kezét a szája elé kapva bámult a földön fekvő férfira, a like-vadászok pedig már kapták is elő telefonjaikat, hogy videón örökítsék meg a tragikus eseményeket. Néhányan próbáltak valamiféle barikádot állítani a bámészkodó nézelődők elé. Az idegen, aki lehámozta Samut Elláról, még mindig
a férfi fölött térdelt, és ütemesen végezte a szívmasszázst – szájba fúvással egybekötve. Ilyenkor a mellkasa engedelmesen megemelkedett, majd visszasüllyedt. Samu arca és szája irreálisan szürkésfehér
színűre változott, végtagjai furán csavarodottan feküdtek a teste körül – mintha valaki máshoz tartoznának.
Ella levegőért kapkodott, szédült, szúrt a tarkója, rázta a zokogás. Aztán egyik pillanatról a másikra minden abbamaradt. Elapadtak a könnyei, elcsitult a légzése, és bambán meredt maga elé. Ketten a hóna
alá nyúltak, és egy székre ültették, amit az egyik közeli házból hoztak ki sietősen. A perifériáján látta, hogy villognak a fények, valahol az elmélye legmélyén hallotta a szirénák fülsiketítő hangját. Elmosódott alakok rohantak el mellette.
Az idő lelassult, aztán minden megmerevedett és megállt. Csak az ő gondolatai cikáztak a fejében szélsebesen… vissza az időben. Tűélesen látta maga előtt, amikor egy vidámparkban egymásba botlottak: Samu az unokahúgát, ő pedig keresztlányát vitte a játékparadicsomba. Mindketten ugyanabba az egyetlen szabadon maradt vasúti kocsiba szerettek volna beszállni. És akkor, ott egymásra néztek, egymásra mosolyogtak. Végül a két lány ült be együtt, ők pedig belemerültek egymás társaságába, amiből a két copfos fiatal kacagása szakította ki őket. Onnantól fogva elválaszthatatlanok.
Az izgatottságtól alig kapott levegőt, amikor hetekig tartó szüntelen keresgélés után rátaláltak arra az aprócska házra, ahol jelenleg is laktak. Ahogy beléptek az előszobába, elkapta őket az a bizonyos érzés, hogy ők ide tartoznak. Minden megtakarított pénzüket beleforgatták a közös élet reményébe. Festették a falakat, megvették a bútorokat, és szép lassan otthonossá, az ő szerelmi fészkükké varázsolták a házat.
Szívébe szúrt a fájdalom, amikor az anyja először találkozott élete szerelmével, és fintorogva dorgálta a lányát, amiért nála jóval idősebb férfit választott. Hiába bizonygatta, hogy tizenhárom év manapság már
nem sok, az anyja maradi és régimódi volt. Légszomj fogta el, amikor rádöbbent, hogy sosem állt ki a férje mellett igazán. Samu pedig tűrte, és kényszeredetten mosolyogva hallgatta a bújtatott sértéseket.
Ő pedig nem foglalkozva férje lelkivilágával, csak legyintett – és azt hajtogatta, „tudod, milyen az anyám… de azért a lelke mélyén szeret.”
Fülében hallotta a harangok izgatott zúgását, amikor belépett a templomba, hogy összekössék az életüket. Ella földig érő, fehér ruhában vonult a padsorok között, remegő kezében mályva színű csokorral, mely összhangban állt a szája színével és leendő férje zakózsebében lapuló rózsával. Könnyek gyűltek a szemébe, ahogy közeledett Samu felé, aki kissé sápadtan ugyan, de fülig érő szájjal várakozott rá.
A száján érezte első közös hitvesi csókjuk lenyomatát, és magán érezte szereleme első ölelését, most már, mint férj.
Az emlékek csak úgy peregtek a szeme előtt: a közös nyaralásaik, ahova mindig kocsival mentek és végigbeszélgették az utat. A szenvedélyes, vágytól izzó szeretkezéseik, a kirándulásaik, a közös reggeli
futások – amikor a férje alig bírta szusszal, de tudta, hogy életmódváltásra van szüksége, ezért sosem adta fel. A fájdalom a szemében, amikor hónapról hónapra, aztán évről évre csalódást vélt felfedezni Ella szemében, mikor megint negatív lett a terhességi teszt…
És ekkor eszébe jutott az utolsó… az, amit ma hajnalban csinált. Aztán megismételte újra és újra és újra, ameddig el nem fogyott az összes használatlan. És mind ugyanazt mutatta: egy plusz jelet. Azt, hogy végre sikerült. Babát várt!
A hasára szorította a kezét, és elfogta a rettegés. Mi van, ha megsérült az eséstől? Ha valami baja történt? Ha épp itt és most veszíti el mindkettőjüket? Mindenét, ami az élete értelmét adja. Azt a védtelen,
ártatlan lelket, aki – szinte bizonyos benne –, hogy férje utolsó, élő darabját őrzi magában?
Ismét elkapta a sírógörcs. Szeme előtt pergett le a film, amint elújságolja a mai ebédnél, hogy anya lesz, Samu pedig apuka. Ahogy megcsillan a felismerés és a boldogság szikrája a férje szemében, aztán szorosan magához öleli, és addig csókolgatja, míg a család közbe nem lép. És aztán meghallja anyja gratulációját – miközben büszkén átöleli Samut és őt, a lányát. Aki végre unokával ajándékozza meg.
Felüvöltött.
Hallotta Samu hangját, amint becézgeti a növekvő magzatot, énekel neki, és alig érezhetően simogatja a domborodó hasát. Ott van vele az első ultrahangon, ahol megállapítja az orvos a terhesség tényét – valóban szülők lesznek. Aztán a következőn, ahol először hallják meg a gyorsan dobogó szívét. Mindkettőjüknek könnybe lábad a szeme, egymásba fonódnak az ujjaik, és Samu egy csókot lehel a szájára, majd szorosan megöleli.
Szinte élénken villogott a képe az első babaruha megvásárlásának, ami természetesen fehér színű, hiszen nem tudják még a baba nemét. Az órákig tartó böngészésé, amikor a megfelelő kiságyat keresik születendő csemetéjüknek. A kiságy összerakása persze nem megy zökkenőmentesen, mert fordítva szerelik össze a fiókot, és összecserélik az elő-és hátlapokat. De mit számít! A végén azért összeáll az áhított kiságy.
Megjelent előtte, ahogy minden héten ugyanazon az este megörökítették az egyre kerekedő hasát. A pillanat, amikor először megtudják a baba nemét. Samu szorosan magához öleli, és azt mondja „köszönöm”. Ahogy szépen berendezik a babaszobát, és megjelennek az első fájások.
A bíztató szavak, a derékmasszázs, a labdán ugrálás és a jótékony zuhany. Ahogy Samu vele együtt lélegzik, és szorítja a kezét, miközben azt suttogja, „minden rendben lesz, meg tudod csinálni”. Aztán
jön az orvos, aki azt kéri, hogy nyomjon… és ő nyom, teljes erejéből.
Az idő újra felgyorsult, és ő visszazuhant oda a járdára, ahol nem akart lenni… ahol az elfogadhatatlan várt rá. Hárman álltak körülötte, akik fogták a kezét, takarták előle a férjének élettelen testét. Egy-egy felbukkanó résen keresztül látta, ahogyan a mentősök térdelnek fölötte… különféle műszerekkel körülöttük. Óriási zsivaj zengte be az utcát, zúgott a feje. Öklendezni kezdett, majd kibukott belőle a reggeli félig emésztett maradéka.
Tűélesen látta, amint elindul felé az egyik mentőtiszt, lefelé biccenő fejjel… minden egyes erősödő szívdobogásával egyre közelebb került hozzá. Ő pedig csak a fejét rázta, és egyre azt ismételgette:
– Nem… nem… nem…
– Asszonyom – szólalt meg a mentőtiszt.

Egy pillanat műve volt az egész, egyetlen éles fájdalom, és nem érzett többé semmit. Már az összeesés okozta könyöktörés és felesége éles sikolya sem jutott el a tudatáig. A lelke olyan gyorsan távozott
belőle, mintha sosem lakott volna benne.
Légüres térben bolyongott, ahol sötétség és világosság nézett egymással farkasszemet. Fogalma sem volt, merre tart, és emlékének halovány foszlányai is egyre távolabbra sodródtak tőle. Még derengett neki egy emlék egy nőről, akit mintha szeretett volna… de az egész olyan távolinak és valóságtalannak tűnt… mintha álmodta volna. Apró mosolyra húzta a száját.
Aztán a kellemes érzést felváltotta valami tátongó űr… a szíve helyén. Olyan elemi erővel tört rá a hiány és a magány fojtogató érzése, hogy fulladozni kezdett. Megtántorodott, és zuhant lefelé, végül egy alaktalan semmibe esett. Próbált felállni, de akárhányszor nekifutott, mintha ólommal megrakott erszényt kötöttek volna a derekára, úgy húzta lefelé. Minden egyes próbálkozással fogyott az ereje – hosszabbra nyúltak a percek, és rövidültek az állva töltött pillanatok. Végül már nem kelt fel.
Elterült a sötétségben, mely, mint egy lebegő massza ölelte körbe, és ringatta, mintha újra kisbaba lenne. Ő pedig elmerült az anyaméh kellemes, meleg, puha, védelmező ölelésében. Minden újra csendes
volt és nyugodt. Nem érezte a megfelelés szorongató markát a torkán, a megvető pillantások okozta szégyen nem égette a bőrét, és az alkalmatlanságtól való rettegés nem töltötte ki minden egyes porcikáját.
Könnyűnek érezte magát. Gondtalannak. És szabadnak.
És akkor érte az első ütés, amitől összegörnyedt ebben a békés feketeségben.
Bevillant egy arc – mintha látta volna már ezt a mosolyt. Egy világító, kék szempár, és hosszú, szőke haj. Fura, megmagyarázhatatlan bizsergés áramlott szét a testében. Aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is a villanás. A következő pillanatban már nem is emlékezett rá. Újra békésen pihent a sötét anyaméh nyújtotta végtelen biztonságban.
Aztán jött a következő ütés. A szívéhez kapott.
Magán érezte egy nő érintését, mely megmagyarázhatatlan melegséggel töltötte el, vágyat korbácsolva erőtlen testében. Felmordult. Felhangzott egy kacaj… és ő utánakapott, de csak a semmit markolta meg. Mire a mozdulatnak vége lett, már nem tudta, miért is nyúlt. Csak egy nyugtalan érzés maradt utána – mintha várna rá valaki. De ugyan ki is várna rá?
A harmadik ütéstől megtántorodott, és a puha, ölelő kehely kidobta magából. Üvöltözés és érthetetlen zsivaj sértette a fülét. Kezét végtelen lassúsággal rátapasztotta. Fájt minden egyes hang, ami a dobhártyájáig hatolt. Aztán a zavaró hangorkánon át eljutott hozzá egy szó: gyerünk… Az emlékeiből előkúszott egy újabb hangfoszlány: szeretlek.
A fekete és fehér határán állt – egyik lába erre, másik arra. Úgy érezte, láthatatlan karok tépik, tartják fogva, és ő mindjárt kettészakad. Üvölteni akart, de nem jött ki hang a száján. Mindkét oldalról húzták, vonták, miközben egy átlátszó, lebegő árny cikázott előtte. Ekkor erősebbé vált a fehérség, és ő egy pillanatra visszakapta lelkének egy szálló darabját, s már tisztán látta azt a kedves arcot, akinek a kacagását az előbb hallotta. Ám újabb húzás érte a feketeség felől – az emlék elszállt, s ő újra csak megpihenni szeretett volna.
Az ereje fogytán volt, de egy érzés nem hagyta nyugodni: rá még szükség van valahol.
Behunyta a szemét, és engedett az utolsó, mindent eldöntő húzásnak.

A riasztás után alig pár perccel már a helyszínre értek, mégis hatalmas tömeg fogadta őket. Az egyik mentős balra nézett, ahol egy koszos, szakadt nadrágban, összetört nő ült. Már nem is sírt – bambult maga elé. Ahogy az élettelenül fekvő férfihoz értek, egy másik görnyedt fölötte, és rendületlenül szívmasszázst alkalmazott, melyet befúvásokkal szakított meg. Folyt róla az izzadság, amit egy másik
járókelő törölt le éppen. Amikor a mentős átvette tőle a folyamatot, ő a férfi mellé feküdt, és remegő végtagjait masszírozni kezdte valaki. Csak ekkor engedett utat az érzelmeinek, és a könnye folyni kezdett.
A mentőtisztek begyakorolt mozdulattal kipakoltak, ütemes tempóban közelítettek a beteghez, és térdeltek le mellé. Egymás között szemkontaktussal irányították a már jól bevett folyamatot. Egyikük
a defibrillátort hozta, a másik branült ültetett, a harmadik pumpálta a szívet. Fél füllel hallották, amint az egyik idegen terelni kezdi a bámészkodókat, nagyobb teret hagyva nekik, akik az életet próbálják menteni.
– Töltés! Vigyázz! – kiáltotta az egyik, és mindenki hátrébb húzódott.
Az élettelen test a magasba emelkedett, majd egy pillanattal később újra a földön feküdt. Az életmentő munka folyt tovább. Nem jártak sikerrel. Újabb injekció következett, aztán tovább folyt a folyamatos szívmasszázs.
– Töltés! Vigyázz! – jött az újabb próbálkozás. A test megrándult, de újra összeomlott a keringés.
Közben az egyik mentőtiszt bekötötte az infúziót, társa pedig rendületlenül próbálkozott tovább.
– Töltés! Vigyázz!
Mintha most éreztek volna egy dobbanást… vagy kettőt… de mint egy látomás, már tova is szállt. Ekkor jött az utolsó injekció.
– Vigyázz! Töltés! – zengte be az egész utcát a kiabálás, melyet egy mélyről jövő üvöltés követett. Mindenki a széken ülő nő felé nézett.
A mentőtiszt felállt, megtörölte izzadt homlokát, és a földet bámulva elindult a meggyötört asszony felé.
– Nem… nem… nem… – rázta a fejét, és a fülére tapasztotta a tenyerét.
– Asszonyom! – hatolt át a szó a védelmező bástyán is.
Ella felemelte könnyáztatta fejét, és vöröslő szemmel az előtte álló mentőtisztre bámult. Arcából kifutott minden vér, fülében a szíve olyan intenzitással dobolt, hogy attól félt, mindjárt megsüketül. Ekkor a hasára tette a kezét, és magában fohászkodott.
– Legalább te maradj meg nekem!
– Asszonyom! – guggolt le a mentőtiszt. – Sikerült. A férje életben van.
A szavak, mint délibábként függő vágyak lógtak a levegőben, és Ella megdermedt.
– Nem… nem értem – dadogta.
– Sikerült visszahozni a férjét – s megkönnyebbült mosollyal erősítette meg a hírt. – Igyekszünk minél hamarabb szállítható állapotba hozni, aztán indulunk vele a kórházba.
A nő sírni kezdett, és a mentőtiszt vállára borult. Rázta a zokogás, a félelem okozta pánik, és a veszteség súlyának szele cirógatta a vállát.
– Életben van – suttogta. – Életben van?
Ella körmeit harapdálva figyelte a férjét, miközben körülötte a mentőtisztek pakolták a műszereket, újabb infúziót kötöttek be és ellenőrizték az életjeleket.
– Odakísérem – szólalt meg újra a jó hírt hozó.
A mentős felsegítette a nőt, egy járókelő megtámasztotta a másik oldalán, és bicegni kezdett a férje felé, akit épp akkor emeltek hordágyra, mikor hozzá érkezett. Megsimogatta az arcát, és puszilgatta a feje búbját. Olyan erővel szorította meg a kezét, Samu felszisszent.
– Ne haragudj! – suttogta a feleségének.
A felesége értetlenül meredt rá.
– Ne haragudj, hogy megijesztettelek.
– Szeretlek, Samu! – csókolgatta a férjét, de a sírást nem tudta abbahagyni. – Azt hittem, elveszítelek. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire visszatértél. Éveknek éreztem – zokogott fel újra.
– Tényleg? – húzta fel a szemöldökét Samu, de felszisszent, és a mellkasához kapott.
– Indulnunk kell a kórházba – lépett közbe a mentőtiszt. – Ott újra tudja látni.
– Nem, nem hagyom magára! – rázta a fejét Ella.
– Akkor szálljon be a mentőbe, jöjjön velünk – engedett a mentős, és helyet csinált a nőnek.
Ahogy becsukódott a mentőautó ajtaja, mintha megszűnt volna a külvilág. Ella ujjai elfehéredésig szorították a hordágyat – nem mert a férjéhez nyúlni. Az egyik mentőtiszt még akkor is a férje állapotát ellenőrizte, amikor szirénázva elindultak a kórházba.
– Te jó ég! – kapott a szájához a nő, és a férje könyökére mutatott.
Az ápoló áthajolt, és tüzetesen megvizsgálta a sérült könyököt.
– Valószínűleg eltört az esés következtében. A kórházban majd megröntgenezik. Most már nyugodjon meg, asszonyom, minden rendben lesz.
Samu a feleségére nézett, és halványan elmosolyodott.
– Azt hittem, sosem látlak többé – sírta el magát újra a nő. – Soha nem éreztem ilyen hosszúnak az időt.
– Nekem csak egy pillanatnak tűnt – válaszolta karcosan a férfi. – Csak… mintha… lebegtem volna. Egyik pillanatban itt voltam, aztán… nem is emlékszem – és becsukta a szemét.
– Pihenjen, uram! – szólt közbe a mentőtiszt, mire alig láthatóan bólintott.
– Ugye nem lesz maradandó károsodása? – csuklott el Ella hangja. – Olyan sokáig volt eszméletlen.
Az ápoló átnyúlt a beteg felett, és megszorította a kezét.
– Ne aggódjon. Csak pár perc volt az egész. Nagyon hamar sikerült visszahoznunk.
A nő szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. Hevesen dobogó szívvel belenyúlt a táskájába, és hosszan kereste azt a bizonyos pálcikát, a ’plusz’ jellel. Amikor ráakadt, szorosan rámarkolt, könnybe lábadt szemmel kihúzta onnan, és férje tenyerébe csúsztatta.