Minden kezdet nehéz

Ha már írás, könyv, könyvkiadás, szeretnék nektek mesélni kicsit mélyebben ennek az egész folyamatáról. Tulajdonképpen én sem voltam ezzel tisztában… Anno gyerekként, amikor megírtam az első történetemet – természetesen brutálisan kezdetleges, de hát valahol el kell kezdeni  –, otthon nyomtattam ki magamnak az oldalakat.

Ne tudjátok meg, mennyit szenvedtem már azzal is, hogy sikerüljön két oldalra nyomtatni  elszerencsétlenkedtem rendesen. Na szóval… végre sikerrel jártam a nyomtatással, szépen ollóval szétvágtam a lapokat (gondolhatjátok mennyire precízen ), és boldogságtól sugárzó arccal mentem anyához, hogy akkor ugyan most már be lehetne kötni, hogy könyv formája legyen.

Már nem emlékszem, hogyan találtuk meg akkor azt a nyomdát, ami aztán zumbás időnkben is állandó helyünkké vált (valószínűleg anya találta), de felkerestük az Apolló Nyomdát Székesfehérváron, és büszkeséggel, ám kicsit félénken léptem be annak kapuján, kezemben szorongatva életem első írásos művét, készen állva rá, hogy IGAZI könyv formát öltsön.

A nyomda vezetője, Dombi József üdvözölt minket, és nagyon készségesen beinvitált az irodájába, én pedig félénken eldadogtam, miért is érkeztem, mit is szeretnék tőle kérni. Ő pedig elvette tőlem a vékonyka kis papírköteget, és biztosított róla, hogy el fogják készíteni. Mi pedig hazamentünk, és vártuk, hogy elkészüljön a könyv. Tűkön ültem… 

Mikor aztán visszamentünk érte, a szokásos mosollyal az arcán kijött Dombi úr, kezében a friss bőrkötésben pompázó regényemmel. Remegő kezekkel vettem át tőle, ő pedig csak annyi mondott: „Nagyon jó történet, ki is lehetne adatni.”

Természetesen az akkori írásom korántsem érett meg a kiadásra, de szívmelengető volt hallani, hogy foglalkozott azzal, hogy elolvassa, és bíztatott is rá, hogy foglalkozzak vele továbbra is.

És így is tettem…

Évekkel később

Amikor élesbe kerül a dolog, akkor kicsit másképp néz ki, mint kinyomtatom, szétvagdosom, beviszem a nyomdába és hopp! már készen is van a nagy mű! 

Hetekig tartó kiadó vadászat után, amikor rátaláltunk a Stílus és Technikára – és Szilárdra –, elkezdődött a tényleges, igazi MUNKA, aminek első fázisa a szerkesztés. Átküldtem Szilárdnak mind a 400 oldalt, ő pedig időt és energiát nem sajnálva elolvasta az egészet töviről hegyire, és kommentekkel tűzdelte tele ott, ahol valami javításra, átírásra vagy kiegészítésre szorult.

Nem mondom, bőven adott munkát nekem utána  volt min javítgatni. Viszont ez hatalmas segítség, és egy jó szerkesztő megfizethetetlen! Olyan építő tanácsokkal, javaslatokkal lát el, amik hozzáadnak a regényhez, nem elvesznek.

Ő észreveszi azokat a hiányosságokat, amik írás közben az én fejemben megvannak, látom, hallom, érzem – hiszen pereg a szemem előtt a „film” –, de az olvasónak lehet, hogy nem egyértelmű. Lehet, hogy ő nem érzi, nem hallja, nem látja. Mert valami infó hiányzik… Szóval Szilárd véleményezte az egészet, én pedig a kommentek alapján javítottam, töröltem és átírtam.

És sokkal de sokkal jobb, egészebb, szerethetőbb lett a történet és a szereplők is. Aztán következhetett a második kör… ugyanebből  De már ennek is a végére értünk, így most korrektornál csücsül a könyv, aki ellenőrzi a helyesírási hibákat, elírásokat, szóismétléseket, a nem megfelelően használt szavakat, mondatokat, kifejezéseket… aztán kezdődhet ott is a javítás az ő instrukciói alapján. Itt tartunk most  Hogy mi jön ezek után? Azt majd egy újabb posztban folytatom