„Én mégis szeretnék egy közös babát.”

Akik olvasták a Kényszer-vallomást, vagy beszéltek velem a kényszerbetegségemről, tudják, hogy minden egyes terhesség mennyire megviselt, mennyire nehezen viseltem lelkileg… talán a második volt a legkritikusabb… ebből az időszakból született az Egy nap című novellám, amely a második várandóságom egy napját meséli el reggeltől estig… tele kényszerekkel és kétségbeeséssel.

Amikor elváltam, és megismerkedtem az új párommal, úgy gondoltam, soha többet nem lesz még egy gyerekem, kiszültem magam, „megtettem, amit megkövetelt a haza”… és őszintén szólva Peti sem akart több gyereket. Végülis az az egy gyerek is okozott számára fejtörést, emellett az én oldalamról kapott még hármat, tehát hirtelen négy gyerekes apává vált.

Aztán ahogy telt az idő, küzdöttünk magunkkal, a kapcsolatunkkal, dolgoztunk mindketten a saját életünk feldolgozásán, meghaladásán, hol könnyebben, hol nehezebben, hol együtt, közösen, hogy kicsit eltávolodva egymástól.

Azt hiszem, mindketten sok hullámhegyes-völgyes időszakot tudhatunk magunk mögött, sok komoly, átvirrasztott éjszakát, nehéz beszélgetéseket, néha kilátástalan helyzeteket… egy építkezést, tele problémákkal, egy költözést, még több nézeteltéréssel, és igen, volt olyan időszak, amikor néha kilátástalannak láttam, vajon hova is jutunk majd a végén.

Ezt azért érzem fontosnak leírni, mert ahogy a Kényszer-vallomásban is az őszinteség híve voltam, mindent felvállaltam, úgy hiszem, itt is ez a helyes. Senki ne gondolja, hogy minden, mint a mesében, rózsaszín ködben úszott, vagy úszik a mai napig. Ahhoz, hogy egy kapcsolat működni tudjon, igenis sok belefektetett energia, beszélgetés, kompromisszum és néha veszekedés (is) kell. És folyamatosan, nem csak egyszer-egyszer. Egy kapcsolaton dolgozni kell, ahogy magunkon is… hiszen semmi sem állandó, változunk mi is, a kapcsolatunk is, az élethelyzetünk is.

Sok vízválasztó beszélgetés van mögöttünk, és volt egyszer egy olyan döntés is, hogy nem, nekünk nem lesz közös gyerekünk. Aztán egyszer csak, egy újabb komoly beszélgetéssel a hátunk mögött, Peti egyik autózásunk alkalmával azt mondta: „Én mégis szeretnék egy közös babát.”

Ettől a pillanattól kezdve bennem ezernyi gondolat, kétely, düh, öröm és megszámlálhatatlan érzelem száguldott végig… Egyrészt örültem, mert sokszor vártam erre a pillanatra, mégis, mire idáig jutottunk, én elengedtem a közös babát. Helyette ezer meg egy dolgot terveztem magamnak, tanfolyamok, egyetemek, írás, könyvek stb…

És bár megküzdöttem és legyőztem a kényszerbetegséget, és tudtam, hogy egy terhesség alatt sem fog visszajönni, a félelmeim elkezdtek maguk alá temetni. Féltem, hogy mit hogyan fogok megoldani, koordinálni, hogyan fogom az egyetemet csinálni mellette…

és kimondva kimondatlanul ott lebegett a fejem felett az a fajta félelem és szorongás is, amely az összes terhességet körül lengte: mi lesz, ha… és ezernyi kérdés halmozódott fel bennem ezzel kapcsolatban, amelyet próbáltam kordában tartani… és próbálok a mai napig is.

Muszáj kimondanom, attól is féltem, ki mit fog szólni… és igen, mit érdekel? Nem a mások véleménye a fontos, hanem a miénk. Az, hogy mi szeretnénk-e vagy sem, elbírjuk-e vagy sem, a gyerekek szeretnének-e tesót vagy sem, várják-e vagy sem… CSAKIS ránk tartozik. Mindenkinek egy élete van, és abban az egyben azt próbálja csinálni, amit Ő szeretne.

Az én életemből „eltűnt 18 év” – a maradék időmben azt szeretném csinálni, amire igazán vágyom. És valahol mindenkinek ezt kellene figyelembe vennie: mit is szeretne igazán. Azt az utat járja-e, amire vágyik.

Sokat gondolkoztam, legyen-e folytatásos blog erről, de a pszichológusom is bíztatott, hogy ha már a kényszerbetegséget felvállaltam, nyíltan beszéltem róla, akkor talán ez is segítség lehet azoknak a nőknek, akiket hasonló félelmek, gondolatok kerítenek hatalmába, mint engem, és talán segítség azoknak a kényszerbetegeknek is, akik még a gyógyulás úján járnak, hogy igenis lehet még teljes életet élni a kényszerbetegségen túl is… meg lehet élni akár egy terhességet is teljesen másképp, mint azelőtt.

Mert mindig van remény és másik opció!

És akkor mindezek után mi elhatároztuk, hogy szeretnénk egy közös babát… (folytatás következik.)

Megosztás

Facebook
Twitter
LinkedIn
Email