Tegnap este egy igazán szívmelengető filmet néztem a Netflixen: Még van idő (Era ora) címmel. Ahogy a rövid tartalmat elolvastam, először azt hittem, hasonló lesz az Időutazó felesége című filmhez, de ahogy eltelt tíz perc, biztossá vált, hogy nem abba az irányba megyünk, hanem a Távkapcs felé.

Igen… bizonyos értelemben véve ugyanazt a témát boncolgatja, de számomra sokkal mélyebb, tartalmasabb, elgondolkodtatóbb formában, kevésbé csinálva viccet a helyzetekből (mint a Távkapcsban)… valahogy sokkal életszagúbbra sikerült.

A történet egy véletlen találkozással kezdődik, amikor Dante, a főszereplő egy szilveszteri buliban tévedésből egy idegen lányt csókol meg, a majdnem barátnője helyett. Aki az egész jelenetet látva felpofozza és faképnél hagyja… de nem is bánja, hiszen ebben az ismeretlen lányban megtalálja a szerelmet, akivel össze is költöznek.

A férfi 40. születésnapján Alice egy hetekig gyakorolt meglepetés tánccal és énekkel ébreszti kedvesét, aki, bár megcsókolja és megöleli, egyből félrelöki és kipattan az ágyból, amint tudomására jut, mennyi az idő, és ő el fog késni a munkából. Miközben ő megállás nélkül robotol, Alice meglepetésbulit szervez Danténak, és tűkön ülve várja, hogy hazaérjen… de ő minden egyéb „fontosabb” dolgot is beiktat, és besötétedik, mire hazaér hozzá és a vendégekhez. Az ünneplés persze nem marad el…

Másnap reggel azonban, mikor felkel, a terhes Alice-ba botlik.

Innentől kezdve jó pár megmosolyogtató szituációba keveredik, amin még én is jókat derültem. Aztán ahogy haladt előre a történet, és minden nappal egy egész év telt el, egyre inkább gondolkodóba estem. És a főhős is.

Hiszen abban az egy évben, amit ő átugrott, a többiek nem. És neki egyetlen napja maradt, hogy próbáljon helyrehozni mindent, és felvenni a fonalat, mi is történt, ameddig nem volt jelen…

Valóban láthattunk már ilyen, és ehhez hasonló filmeket, mint ahogy az elején fel is hoztam a Távkapcsot, viszont nekem a nagy különbség a mélysége és a mondanivalója volt. Számomra megrendítően jól bemutatta, hogy az állandó rohanás, a karrier hajszolás során mi mindenről marad le az ember… lemaradhatunk a gyermekünk születéséről, az első lépésekről, az első szavakról, az első mosolyról. Eltávolodhatunk a párunktól, és a végén ott találhatjuk magunkat – jó esetben – egy párterápián, és magunk sem értjük, hogy kerültünk oda.

Elmegyünk nap mint nap a barátaink mellett, nincs időnk, energiánk rájuk… a filmben nincs megfelelő alkalom egy hullámvasútra sem, amit gyerekkoruk óta tervezgetnek… ám egyszer eljön a pillanat, amikor kiderül, hogy halálos beteg – és ki tudja, lesz-e lehetőség még arra az egy programra.

A filmben számomra az egyik legmeghatóbb jelenet volt, amikor Dante elvitte a kislányát a játszótérre, ahol az alábbi párbeszéd zajlott le:

„Van bármi, amit szeretnél kérni tőlem?” (apa)

„Több időt” (kislány)

„Töltsünk több időt együtt?” (apa)

„Nem, csak amikor együtt vagyunk, ne lógj a telefonon, meg a számítógépen. Veled akarok lenni. Igazából veled.” (kislány)

„És mit csináljunk?” (apa)

„Csak legyünk együtt.” (kislány)

Ez is egy remek példája annak, mennyire életünk részévé váltak a telefonok, számítógépek, kütyük… és mind inkább átveszik az uralmat felettünk. Itt olvashatjátok a cikket, amit erről korábban írtam.

A főszereplő többször is kap „útbaigazítást”, mi is az igazán fontos az életben, mire kellene figyelni:

„Az egyensúly nem a testben jön létre, hanem az elmében. Nem tudod, hány hozzád hasonló embert látok, akit felemésztenek a tervek, hogy mit tegyenek meg holnap, a jövő héten, a jövő hónapban, de közben az életük kicsúszik a kezükből. És tudod mi jön ezután, Dante. A megbánás.”

A filmben idézik a Dalai Láma szavait is: „Két nap van egy évben, amikor nem tehetsz semmit: az egyik a tegnap, a másik a holnap.”

Nem titok, a filmben is eljön az a pillanat, amikor Dante is rájön a maga igazságára, amikor az apukájával beszélget:

„Azt mondtam, hogy értük teszem. Hogy mindenük meglegyen. Mindenük, amit mi tőled nem kaptunk meg. De valójában mindent önmagamért tettem. Én vágytam többre. Hogy elmondhassam, jobb vagyok nálad.”

És valóban, a munkában mindene megvan: a legmagasabb pozíció, a legjobb kocsi, álomfizetés és rengeteg meló… de hol maradnak azok, akikért mindezt bevállalta?

Nem fogok spoilerezni, nézzétek meg a filmet, szívből ajánlom! 😊

Én rengeteget gondolkoztam ezen a filmen, és a mondanivalóján számomra.

Az első, ami eszembe jutott, a kényszerbetegségem… az, ami közel húsz évig volt az életem része, és ha úgy nézzük, sok mindent elvett tőlem: sok lehetőséget, mert szinte teljesen elszigetelt érzelmileg és lelkileg egyaránt. Ha mondhatjuk, a szabadságomat most kaptam vissza, pár évvel ezelőtt, mikor le tudtam tenni a kényszereket. Megnyílt előttem a világ. Próbálom bepótolni, amiről „lemaradtam” … és néha nagyon nehéz megálljt parancsolni, letenni mindent, hátrébb lépni, és a jelenre koncentrálni, akik ott vannak mellettem. Talán… talán most már kezdem megtalálni, és kezdem megtanulni beosztani a lehetőségeimet… Családként sok mindent kell egyfolytában mérlegelni… lehetőségek jönnek-mennek, és néha igazán nagy agymunkába kerül, és talán egy kis lemondással is jár, hogy a megfelelő döntést meghozzuk. Számunka, a családunknak megfelelő döntést, ami a mi élethelyzetünkben a MI érdekeinket szolgálja. Lehet, hogy el kell utasítanunk egy jobb munkalehetőséget… lehet, hogy nem tudok elvégezni egy tanfolyamot, amit szeretnék… éppen nem tudunk elmenni valahova, amit terveztünk. De azt hiszem, akkor, amikor családdá váltunk, ezt is vállaltuk. És talán itt van a kulcs: megtalálni a prioritást, ami az adott élethelyzetben elsőbbséget élvez. Adott élethelyzetben, adott életkorban. Számomra ez a film üzenete. Néha nehéz észrevennünk, hol a határ, és néha nem is sikerül. Akkor megkapjuk a jelzéseket. Azokat próbáljuk meglátni, és akkor, ott megálljt parancsolni. Abbahagyni a múltba nézést, a jövőbe látást, az aggódást a holnap miatt, és próbáljunk meg ott, akkor valóban jelen lenni.