Nézem a Törökországban történt földrengés mentőseinek beszámolóit, hallgatom a híreket, látom a facebook-on keringő videókat, ahogy kiemelnek a romok alól apró babákat, kisgyerekeket, anyukákat, apukákat. És összeszorul a szívem. Hiszen nekem is vannak gyerekeim.
Csütörtök reggel, ahogy autóztam Budapestre, hallgattam a rádiót, benne egy tudósító beszámolóját, hogyan mentettek ki tíz óra alatt egy kislányt a romok alól. Aztán szóba került az a fénykép, ahol egy édesapa fogja az élettelen kislánya kezét a romok alá szorulva és törölgetnem kellett a könnyeimet. Azonnal a saját gyerekeim mellett szerettem volna lenni és átölelni őket.
Egyből eszembe jutott, hogy a mai modern, felgyorsult, technológiától túlcsordult világban mennyire is vagyunk jelen a gyermekeink, családunk életében?