Amikor ismerkedünk valakivel, akivel egy hullámhosszon vagyunk, jól érezzük magunkat és egyre közelebb kerülünk egymáshoz, álmodozunk. Önkéntelenül, mert jól esik.
A másik fél még olyan számunkra, mint egy ismeretlen puzzle, ahol nem láthatjuk még a komplett képet, csak pár valódi darabka illeszkedik a helyére. A hiányzó, ismeretlen részeket kitöltjük egy elképzelt, vágyott képpel, miközben magunk kedvére és igényeire formáljuk a másikat, a vele elképzelt „világot”.
De vajon hova vezet mindez, hogyha azok a kitöltött képkockák ott ragadnak, és ahogy jobban megismerjük a másikat, kiderül, az elképzelt részekhez tartozó valódi darabkák nem egyeznek az elképzelttel? Hogy az nem más, csak egy illúzió?