Ma már korán reggel útnak indultunk, ugyanis nagyon messze vezetett az utunk: egyenesen Nagykállóba, ahol körülbelül egy osztálynyi tini, kiskamasz és tanáraik vártak rám, hogy beszéljek nekik az irodalomról, az olvasás és könyvek szeretetéről, az én utamról, mint író… és természetesen az eddig megjelent könyveimről.

Pár héttel ezelőtt kaptam egy nagyon kedves levelet Judittól, az iskola egyik tanárától, hogy olvasta az írásaimat, amelyek nagyon megfogták őt – és szeretnének a gyerekekkel közösen meghívni az iskolában működő könyvklubba, ahol szeretnék, hogy beszéljek a gyerekeknek azokról a dolgokról, amikről írok, azokról, amikkel én is küzdöttem és küzdök, és amelyekkel nagyon sok tini is küzd.

Természetesen azonnal igent mondtam.

Fél egy előtt pár perccel érkeztünk meg az iskolához, ahol már nagyon vártak. Megmondom őszintén, kicsit zavarban is voltam, amikor befelé menet Judit mesélte, hogy megkérdezték a gyerekeket, kit szeretnének, hogy eljöjjön a könyvklubba, és ők engem választottak. Igazi megtiszteltetés!

Ahogy haladtunk a folyosón, Judit mosolyogva mesélte, milyen sokan olvassák az írásaimat, és mennyire várják, hogy találkozhassanak velem. Nem kis meglepetésemre, amikor benyitottunk az egyik terem ajtaján, az egész tele volt diákokkal, akik izgatottan fészkelődtek a székükön, mikor bementem.

Judit bemutatott a gyerekeknek, aztán átvettem a szót, és kezdetét vette egy másfél órás kötetlen beszélgetés…

Ahol beszéltem nekik arról, én hogyan és mikor szerettem meg az olvasást, illetve arról is, mikor kezdtem el írni az első regénykezdeményeimet. Elvittem nekik és körbe adtam, ők pedig nagyon alaposan áttanulmányozták azokat a régen bekötött kis könyvecskéket, amiket tizenéves fejjel írtam.

Sok szó esett az Út-vesztőkről és a Kényszer-vallomásról is, hiszen mindkettő könyvben olyan témákat boncolgatok, amelyek a mai fiatalokat is érdeklik, sőt, érintik is.

De nem csak én beszéltem, hanem ők is – sőt, sok kérdést is kaptam.

Kíváncsiak voltak többek között arra, én milyen könyveket szeretek olvasni, honnan merítem az ötleteket a könyveimhez, nehéz-e címet adni a történethez – illetve melyik van előbb… nálam ez inkább utóbb történik, miután megírtam a könyvet. De valahogy ez a legnehezebb része 🙂

Szóba került a táncos múltam is, és azok a praktikák, amiket itthon a gyerekekkel is űzünk esténként, hogy megtanulják, hogyan kezeljék a szorongásukat, félelmeiket. Megbeszéltük, miért fontos a Hálanapló, a naplóírás, az érzelmeik kiírása és a negatív gondolatok felismerése.

Olyan gyorsan elrepült ez a másfél óra, és még annyi minden mondanivalóm lett volna!

De ami késik, biztosan nem múlik!

Köszönöm itt is a lehetőséget, egy élmény volt a gyerekekkel találkozni, beszélni velük – és nagyon feltöltődve indultunk vissza Tatára. Még mindig felfoghatatlan számomra, hogy ennyien keresnek, hívnak és várják, hogy beszéljek nekik, motiváljam őket a változásra.

És újra csak azt kell mondjam: ezért nagyon megéri! Megéri, hogy láthatom azokat a csillogó szemeket, akiknek amolyan példakép vagyok, akiknek erőt adhatok, és akik talán elhiszik, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal, és bizony néha kemény küzdés árán, de igenis van kiút!