Kényszer vallomás

Mindenki izgatottan készülődött az osztályban. A fiúk röhögtek, poénkodtak, a lányok – főleg a kemény mag – még egyszer átbeszélték, hova megyünk először, és mi lesz a további sorrend. Nem volt elhanyagolható a dalok listája sem.
Bennem egyre nőtt a szorongás. Szerenádra készültünk, így ki kellett mozdulnom a többiekkel.
A hólyagom már rettenetesen feszített, így bármennyire tartottam is tőle, el kellett mennem vécére. Az utolsó pillanatban csatlakozott hozzám az egyik barátnőm. Levert a víz és lázasan gondolkodni kezdtem, hogy a fenébe fogom végigcsinálni a kötelező rituálémat. Mi lesz az ajtónyitogatással? Egyedül kellett lennem ahhoz, hogy mindent végig tudjak csinálni, amit kell. Úgy dörömbölt a szívem a mellkasomban, attól féltem, mindjárt kiszakad a helyéről.
Mindketten bevonultunk egy-egy fülkébe. Ő hamar végzett, és a csapoknál várt rám. Nekem még időre volt szükségem, de most legalább nem kellett többször egymás után leülnöm és felállnom a vécéről, mert guggoltam. Még így is négyszer öltöztem fel és háromszor nyitottam ki az ajtót. Csak reméltem, hogy nem vette észre.
– Gyere már, mindjárt indulunk! – dorgált, és futólépésben előrement.
Teljesen leizzadva szabadultam ki a fülke fogságából, meggyötört arccal mostam meg a kezem és battyogtam vissza a többiekhez. Az adrenalin szintem az egekbe szökött, dobolt a fülem, és fejben egyhuzamban pörgettem vissza az eseményeket, hogy biztosan mindent kielégítően elvégeztem-e.
Épp hogy odaértem a többiekhez, valaki felkiáltott:
– Induljunk!
Mindenki sebesen felvette a kabátját, és mint a szorgos hangyák, özönlöttek ki az iskola épületéből.
Én hátul kullogtam, és már a kijáratnál lemaradtam. Legalább kétszer kellett kilépnem az ajtón, az agyam lázasan kattogott a megoldáson.
Azzal az indokkal, hogy otthagytam a telefonomat, visszaszaladtam. Amikor újra az ajtóhoz értem, már távol jártak. Kiléptem, vissza, megint ki, és sietős léptekkel iramodtam utánuk.
Ahogy haladtunk az első úti célunk felé, úgy nőtt bennem a szorongás. Az utca tele volt repedésekkel, betontörésekkel. Egyik felett sem mehettem át bal lábbal, csak jobbal léphettem át őket.
Hogy ne tűnjek annyira kívülállónak és magamba fordultnak, próbáltam beszédbe elegyedni a többiekkel, nevetni, amikor ők nevetnek, bekapcsolódni az énekekbe. Egyszerre kellett figyelnem arra, hogy magamban ismételjem a mantráimat, számoljam,
mennyinél tartok, figyeljem a repedéseket, hogy csakis jobb lábbal lépjek át rajtuk, miközben beszélgettem a többiekkel. Attól féltem, lassan lekapcsol a processzor, és totálisan összeomlok. Kivert a víz, aztán a következő pillanatban meg fáztam. Néha belekeveredtem, mit is csinálok éppen, akkor rám tört a pánik, hogy valamit valahol elrontottam, de fogalmam sem volt, hova kéne visszamennem.
Amikor épp senki sem figyelt rám, visszaszaladtam, hogy egy-egy repedésen többször átléphessek. Néha az osztálytársaimat használtam álcának: hol egyikhez, hol másikhoz szaladgáltam, és azt hitték, ilyen proaktív vagyok a beszélgetésben, de közben arra figyeltem, hogyan ugráljak át a repedések fölött. Muszáj volt ezt a taktikát is alkalmaznom, hiszen a járda tele volt megszakításokkal, emiatt a mozgásom is szakaszos volt.
– Te mit csinálsz? – lépett oda hozzám az egyik osztálytársam. – Oda-vissza ugrálsz.
Ahogy felpillantottam, egészen jó kedvem lett, hiszen huzamosabb ideig egybefüggő járdát láttam magam előtt.
– Semmit – válaszoltam. – Csak jó kedvem van.
Felszabadultság érzése árasztotta el a testem, és élveztem, hogy végre nyugodtan sétálhatok.
Ahogy csökkent a szorongásom, észrevettem, hogy a járókelők mosolyogva néznek minket, egy kisgyerek felénk mutogat, és egy idősebb bácsi becsatlakozott az énekünkbe. Kedvesen utat engedtek nekünk.

Már szürkületbe hajlott az idő, s mire megérkeztünk az osztályfőnökünkhöz, egészen beesteledett. Elnémultunk.
– Ahogy megbeszéltük – suttogta a főszervező osztálytársam. – Háromig számolok, és elkezdjük az Egyszer véget ér című dalt.
Mindenki hangosan énekelni kezdett, és csak erre figyeltem. Kellemes bizsergés járt át, és röpke pillanatra elfelejtettem a sok szart, ami mostanában körbevett. Csak a dalra koncentráltam.
Az osztályfőnök ablakában pislákolni kezdett egy gyertya, jelezvén, hogy figyel és hall minket. Aztán a dal végeztével lejött közénk, hozott nekünk frissen sütött pogácsát és gyümölcslevet is. Elmeséltük, merre megyünk tovább, kit látogatunk még meg.
Alig köszönt el tőlünk, páran már el is indultak a következő tanár háza felé. Riadtan tekintettem a távolodó osztálytársakra. Újra visszacsöppentem a kényszerekkel teli világomba.
Úgy éreztem, nem bírom tovább. Mi lenne, ha…
Sietve indultam a többiek után. A járda felülete sima volt, így gyorsan utolértem őket.
Miközben baktattunk a sötét utcán a panelházak között, az egyik fiú barátom lépett oda hozzám.
– Dóri, miért van az, hogy minden repedést jobb lábbal lépsz át?
A szívem kihagyott egy ütemet, lemerevedtem, a testemen forróság hullámzott végig.
Elborzadtam. Ennyire feltűnő lenne?
A kétségbeesés szikrája lángra lobbant bennem. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy megzakkantam?