Szabó-V. Dóra

Kényszer vallomás

“Fontos könyv. Mondhatnám egyetlen elcsépelt mondattal. De ez nem lenne elég. Így inkább azt mondom, hogy olvassátok, szeressétek, mert nemcsak fontos könyv, hanem bátor, tabukat döntő, szívhez szóló, érzékenyítő és figyelemre méltó írás. Köszönöm Szabó-Vincz Dóra.” – Péterfy Novák Éva

Betekintés

Fülszöveg

Kényszerbetegként élni sosem egyszerű.

Tagadja, hogy az, ahogy él, nem nevezhető normálisnak, pedig valahol tudja, hogy nem az. Ezért titkolja mások elől és talál ki mindenféle magyarázatot mind magának, mind a külvilág számára, hogy a cselekedetei logikusak, ő maga teljesen normális, és a másik az, aki nem érti ezt.

Egy kényszerbeteg életében az egyik legnehezebb pillanat az, amikor rádöbben, muszáj segítséget kérnie.

Valakinek meg kell nyílni, és olyannak, aki segíteni is tud. A segítő emberek idegenek számukra, mégis ki kell tárulkozniuk ahhoz, hogy segítséget kapjanak. Ez a folyamat sokszor fájdalmas, és komoly erőfeszítést, kitartást igényel, hogy végig tudjon menni a gyógyulás útján.

Szabó V. Dóra első, romantikus-önismereti regénye után ebben a könyvben nyíltan beszél a betegségéről és a megkezdett útjáról, amely segíti a gyógyulását, hogy teljes életet élhessen.
Hol naplószerűen, hol rövid történeten keresztül enged bepillantást egy kényszerbeteg életébe, lelkivilágába, gondolkodásmódjába.

Betekintés

Részlet

FELTŰNŐ PROBLÉMÁK

– Novella –

Mindenki izgatottan készülődött az osztályban. A fiúk röhögtek, poénkodtak, a lányok – főleg a kemény mag – még egyszer átbeszélték, hova megyünk először, és mi lesz a további sorrend. Nem volt elhanyagolható a dalok listája sem.
Bennem egyre nőtt a szorongás. Szerenádra készültünk, így ki kellett mozdulnom a többiekkel.
A hólyagom már rettenetesen feszített, így bármennyire tartottam is tőle, el kellett mennem vécére. Az utolsó pillanatban csatlakozott hozzám az egyik barátnőm. Levert a víz és lázasan gondolkodni kezdtem, hogy a fenébe fogom végigcsinálni a kötelező rituálémat. Mi lesz az ajtónyitogatással? Egyedül kellett lennem ahhoz, hogy mindent végig tudjak csinálni, amit kell. Úgy dörömbölt a szívem a mellkasomban, attól féltem, mindjárt kiszakad a helyéről.
Mindketten bevonultunk egy-egy fülkébe. Ő hamar végzett, és a csapoknál várt rám. Nekem még időre volt szükségem, de most legalább nem kellett többször egymás után leülnöm és felállnom a vécéről, mert guggoltam. Még így is négyszer öltöztem fel és háromszor nyitottam ki az ajtót. Csak reméltem, hogy nem vette észre.
– Gyere már, mindjárt indulunk! – dorgált, és futólépésben előrement.
Teljesen leizzadva szabadultam ki a fülke fogságából, meggyötört arccal mostam meg a kezem és battyogtam vissza a többiekhez. Az adrenalin szintem az egekbe szökött, dobolt a fülem, és fejben egyhuzamban pörgettem vissza az eseményeket, hogy biztosan mindent kielégítően elvégeztem-e.
Épp hogy odaértem a többiekhez, valaki felkiáltott:
– Induljunk!
Mindenki sebesen felvette a kabátját, és mint a szorgos hangyák, özönlöttek ki az iskola épületéből.
Én hátul kullogtam, és már a kijáratnál lemaradtam. Legalább kétszer kellett kilépnem az ajtón, az agyam lázasan kattogott a megoldáson.
Azzal az indokkal, hogy otthagytam a telefonomat, visszaszaladtam. Amikor újra az ajtóhoz értem, már távol jártak. Kiléptem, vissza, megint ki, és sietős léptekkel iramodtam utánuk.
Ahogy haladtunk az első úti célunk felé, úgy nőtt bennem a szorongás. Az utca tele volt repedésekkel, betontörésekkel. Egyik felett sem mehettem át bal lábbal, csak jobbal léphettem át őket.
Hogy ne tűnjek annyira kívülállónak és magamba fordultnak, próbáltam beszédbe elegyedni a többiekkel, nevetni, amikor ők nevetnek, bekapcsolódni az énekekbe. Egyszerre kellett figyelnem arra, hogy magamban ismételjem a mantráimat, számoljam,
mennyinél tartok, figyeljem a repedéseket, hogy csakis jobb lábbal lépjek át rajtuk, miközben beszélgettem a többiekkel. Attól féltem, lassan lekapcsol a processzor, és totálisan összeomlok. Kivert a víz, aztán a következő pillanatban meg fáztam. Néha belekeveredtem, mit is csinálok éppen, akkor rám tört a pánik, hogy valamit valahol elrontottam, de fogalmam sem volt, hova kéne visszamennem.
Amikor épp senki sem figyelt rám, visszaszaladtam, hogy egy-egy repedésen többször átléphessek. Néha az osztálytársaimat használtam álcának: hol egyikhez, hol másikhoz szaladgáltam, és azt hitték, ilyen proaktív vagyok a beszélgetésben, de közben arra figyeltem, hogyan ugráljak át a repedések fölött. Muszáj volt ezt a taktikát is alkalmaznom, hiszen a járda tele volt megszakításokkal, emiatt a mozgásom is szakaszos volt.
– Te mit csinálsz? – lépett oda hozzám az egyik osztálytársam. – Oda-vissza ugrálsz.
Ahogy felpillantottam, egészen jó kedvem lett, hiszen huzamosabb ideig egybefüggő járdát láttam magam előtt.
– Semmit – válaszoltam. – Csak jó kedvem van.
Felszabadultság érzése árasztotta el a testem, és élveztem, hogy végre nyugodtan sétálhatok.
Ahogy csökkent a szorongásom, észrevettem, hogy a járókelők mosolyogva néznek minket, egy kisgyerek felénk mutogat, és egy idősebb bácsi becsatlakozott az énekünkbe. Kedvesen utat engedtek nekünk.

Már szürkületbe hajlott az idő, s mire megérkeztünk az osztályfőnökünkhöz, egészen beesteledett. Elnémultunk.
– Ahogy megbeszéltük – suttogta a főszervező osztálytársam. – Háromig számolok, és elkezdjük az Egyszer véget ér című dalt.
Mindenki hangosan énekelni kezdett, és csak erre figyeltem. Kellemes bizsergés járt át, és röpke pillanatra elfelejtettem a sok szart, ami mostanában körbevett. Csak a dalra koncentráltam.
Az osztályfőnök ablakában pislákolni kezdett egy gyertya, jelezvén, hogy figyel és hall minket. Aztán a dal végeztével lejött közénk, hozott nekünk frissen sütött pogácsát és gyümölcslevet is. Elmeséltük, merre megyünk tovább, kit látogatunk még meg.
Alig köszönt el tőlünk, páran már el is indultak a következő tanár háza felé. Riadtan tekintettem a távolodó osztálytársakra. Újra visszacsöppentem a kényszerekkel teli világomba.
Úgy éreztem, nem bírom tovább. Mi lenne, ha…
Sietve indultam a többiek után. A járda felülete sima volt, így gyorsan utolértem őket.
Miközben baktattunk a sötét utcán a panelházak között, az egyik fiú barátom lépett oda hozzám.
– Dóri, miért van az, hogy minden repedést jobb lábbal lépsz át?
A szívem kihagyott egy ütemet, lemerevedtem, a testemen forróság hullámzott végig.
Elborzadtam. Ennyire feltűnő lenne?
A kétségbeesés szikrája lángra lobbant bennem. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy megzakkantam?

Besorolás

önismeret, kényszerbetegség

ISBN

978-615-82244-5-1

Nyelv

Magyar

Oldalak száma

160

Kiadás éve

2023

Kiadó

Stílus és Technika

Történet

12

Illusztráció

30

Eredeti ár: 2.990 Ft

Akciós ár: 2.500 Ft

A szerző

Szabó-Vincz Dóra 1987-ben született Szombathelyen, de már egészen kicsi korától Székesfehérváron élt.

Gyerekkora óta szenvedélye az írás, több kisebb történetet írt már gyerekfejjel. Az iskolában emelt szinten tanult irodalmat és történelmet, de hirtelen pályát módosított és végül biológia szakon végzett az egyetemen. Több, mint húsz éven keresztül táncoltatta, mozgatta, derítette jobb kedvre az embereket esténként a lakóhelyén, egészen gyermekei születéséig.

Közel húsz évig volt kényszerbeteg. Három év terápiás munka eredménye ez a kötet, melyben novellákon és narráción keresztül mutatja be, milyen hatással volt az életére és hogyan találta meg a kiutat belőle. Legyen szó mentális betegségről, testképzavarról vagy abúzusról.

Kapaszkodót nyújthat azoknak, akik rejtőzködve élik az életüket, mert félnek a megbélyegzéstől – nincsenek egyedül.

Dóra belemélyedt a pszichológia világába, jelenleg pedagógiát és újságírást tanul.

A Pszichoforyou szerzője.