A kezemet morzsolgatva fel-alá járkálok a lakásban. Lépteim zaját elnyeli a tömören szőtt absztrakt mintás szőnyeg. Egyfolytában a karórámat bámulom és bosszankodok. Még egy csiga is gyorsabban futna el az óramutató vánszorgása mellett. Egy-egy pillanatra felfüggesztem a monoton sétámat, és a szivárványmintás gondolataimba merülök.
Vajon milyen lesz az első találkozásunk? Olyan rég volt már részem ebben! A gyomrom egy emeletet süllyed a gondolatra, ahogy először megpillantom majd az arcát… ő még észre sem vesz… mire én már magamba szívom a látványát.
A tenyeremen érzem bőrének puhaságát, ahogy először simítom végig az arcát. Idővel jobban fogom ismerni a sajátomnál. Mélyet szippantok a levegőbe. Orromat betölti finom illatának képzete.
Túlcsordul a szívem a gondolattól!
Újra az órámra nézek, és folytatom a menetelést. A rózsaszín ködfelhő árnyékként követ. Az elviselhetetlennek tűnő órák lassan percekké szelídülnek és hamarosan elindulhatok. Amikor végre elérkezik az idő, felkapom a piros táskámat, és a nagy súly ellenére pehelykönnyű léptekkel hagyom el a lakást.
Beülök az autóba és kigördülök a garázsból. Az ujjam a kormányon a zene ütemére dobol, a testem pedig önálló életre kel és tekergőzik az ülésben.
A szemem előtt újra egy film pereg: elképzelem az első simítást a karján… és hallom a nevetését, ahogy a nyakába puszilok.
Vajon milyen lesz az ő első érintése? Olvadozni kezdek már a gondolattól is, amikor először megfogja a kezem… amikor először a szemembe néz. Már most tudom, hogy el fogok veszni benne. Várom, hogy mellettem aludjon, halljam a szuszogását, megöleljem, hozzám bújjon!
Már csak egy karnyújtásnyira vagyok tőle!
Lekanyarodok az omladozó sárga épület melletti parkolóba és lépésben haladva szabad hely után kutatok. Épp feladnám a reményt, és lázasan kattog az agyam, hol találok másikat a közelben, amikor kiáll előttem egy piros Ford, én meg egy jól irányzott jobb kanyarral elfoglalom a helyét. Bűnbánó képet vágva elnézést intek egy várakozó autónak, akinek a vezetője néma szitkokat szór, majd tovább indul. Felkapom a táskámat, kiszállok és elindulok befelé. Ma semmi nem ronthatja el a kedvemet.
Ahogy felérek az emeletre, készségesen fogadnak. Elhadarom jövetelem célját. Hellyel kínálnak, de én udvariasan visszautasítom. Az izgalomtól nem bírok a fenekemen ülni. Toporgok, az órámra pillantok majd arra a nőre, aki az előbb még velem beszélgetett, most pedig már mással foglalkozik. Észreveszi, hogy nézem. Barátságosan rám mosolyog és türelemre int. Lefelé görbül a szám. Megadom magam, és a székkel szemezek, amikor kivágódik az ajtó, és a fehér ruhába öltözött férfi kijön elém. Vágyakozóan nézek rá. Végtelennek tűnő másodperc után kér, hogy kövessem, és én engedelmeskedek.
Sürgés-forgás veszi kezdetét. Arra eszmélek, hogy egy szimpla vizsgálat helyett a hideg ágyon fekszem. Körülöttem zöld ruhába öltözött emberek állítják be a műszereket, pakolják ki az acél eszközöket és ideges tekintettel a szemük sarkából néha-néha rám sandítanak. Az időérzékem innentől kezdve cserben hagy, és az események kusza szálakként keverednek össze. Valami hiba csúszik az eddig olajozottan működő szerkezetbe.
Aztán egy apró szúrás a hátamon… és megszűnök érezni. A testem rongybabaként engedelmeskedik. Penge sercegése, fém csattogása, ideges utasítások, húzás-vonás és ennyi volt. Hang nélkül nyugtázom, hogy még csak meg sem foghatom, azonnal elviszik tőlem.
Nem így képzeltem.
Egy könnycsepp gördül végig az arcomon és magányosan koppan a hideg asztalon.
Kemény, fatámlás széken ülök, a hasamhoz párnát szorítok. Így kevésbé fáj. A testem üres, és a hiányát nem tölti be senki. A sárga, hintőpor szagú, gumikesztyűs kezem a hideg üvegre tapad a kisfiam meleg, pirospozsgás, csodás arca helyett. Az ezerszer elképzelt első találkozás képe egy jól irányzott vágással semmisült meg az emlékeim könyvében. Ő egy horgolt, kék csíkos polipot szorongat az én ujjam helyett, én egy inkubátor-üveget az ő gyönyörű teste helyett.
A szívemet összeszorítja a hiány és a fájdalom. Becsukom a szemem és a szivárványos pillanataim emlékébe kapaszkodok. Visszapörgetem az idő kerekét… ott a felsíró kisfiamat a mellkasomra teszik, aki a szívverésemre megnyugszik.
Vágyom az első botladozásunkra, amikor ügyetlenül szopni próbál. Az éjjel szeretnék az én gyerekem sírására ébredni a szobatársamé helyett. A mellszívó magányos, monoton zúgó hangja helyett szeretném az ő cuppogását hallgatni, miközben tekintetünk összeakad és a köztünk kialakuló kötődés ezernyi szállal soha szét nem szedhető egységet alkot.
Kinyitom a szemem, körbe nézek. Körülöttem édesanyák kuporognak a falatnyi gyerekek mellett, és a kiismerhetetlen monitor képernyőjére tapasztják tekintetüket. Válaszokat remélnek… ugye nem lesz baj? Ugye minden rendben lesz? Ugye hamarosan a karjaimban tarthatom? De azok a furán kacskaringózó vonalak nem adnak választ.
Mély lélegzetet veszek és benyúlok az apró lyukon, ami a kisfiam apró testéhez vezet. Alig érezhetően végig simítok a hátán és a kötéssel borított fejecskéjén. Az érintésemre mocorgással válaszol. Nem lát, a szemén is tapasz van. De Ő a kesztyűn át is érzi, hogy Én vagyok az. Az anyukája. Elengedi a polipot és az ujjamra markol. Apró buborék hagyja el a száját. Talán puszit küld nekem.
Könnybe lábad a szemem, és önkéntelenül is mosolyogni kezdek. Hisz ő az én harcos, gyönyörű kisfiam.
Összerezzenek, ahogy egy kéz érinti meg a vállamat. Hátrapillantok.
– Máris mennem kell? – suttogom.
A hiánya már most mardosni kezd belülről.
De a csoda velem most, annyi nap után végre megtörténik.
– Ha szeretné, néhány percre a mellkasára teszem, ha fogja közben az oxigén csövet.
Beletelik egy kis időbe, még felfogom, hogy ez mit is jelent. Széles mosoly terül szét az arcomon, de szó nem jön ki a számon. Csak bólogatni tudok, miközben a könnyeimmel küszködök.
A kedves nővér leültet egy karosszékbe, én csupasszá varázsolom a mellkasom. Gyengéden kiveszi a kisbabámat a fogva tartó üvegkalitkából és vigyázó mozdulattal a mellkasomra teszi. Szinte egy tenyeremben elfér a kisfiam, de én mindkét kezemmel ölelem. Remegni kezd a szám, és a boldogság könnye végig folyik az arcomon.