Azt hiszem, ma van a napja annak, amikor elmondhatom, hogy igen, a sok munka, terápia, szenvedés, sírás, nevetés megérte! A Kényszer-vallomás megírása már önmagában nagy mérföldkő volt az életemben, a pontot az „i”-re a mai nap teszi fel: amikor először találkozhattam és beszélgethettem kényszerbetegségben szenvedő gyerekekkel.
Hogy milyen is volt?
Nem mondom, hogy nem izgultam, sőt! De ez nem félős izgulás volt, egyszerűen nagyon vártam, hogy végre találkozhassak olyan emberekkel, akik olyanok, mint én. Nem tudtam, mire számítsak. Laura, az OCD-t kezelő pszichológusom tegnap írt egy üzenetet, hogy kicsit aktív gyerekek lesznek, nagyjából húsz percet fogunk beszélgetni, erre készüljek.
Erre készültem 🙂
Ahogy beléptem a terembe, mosolyogva fogadtak, vártak már, hiszen Laura már elmondta nekik, hogy menni fogok. Ahogy leültünk, bemutatkoztam pár szóban, majd a gyerekek is egyesével elmondták a nevüket.
Egyáltalán nem voltak félősek, sőt!
Laura aztán szép sorjában feltette a kérdéseket:
Hogyan kezdődött 15 évesen a betegségem?
Én pedig őszintén elmeséltem, hogyan indult, milyen érzés volt, hogy senkinek nem mertem róla beszélni, mit gondoltam akkor a betegségről? Elmondtam, hogy én nem is tudtam, hogy létezik ez a betegség, azt hittem, valami bekattant nálam, megőrültem… hogy valami hatalmas probléma van.
Szóba került nagyon sok minden, de ami még meglepőbb volt, hogy a gyerekek ki nem fogytak a kérdésekből. A kicsi kezek folyamatosan a magasban voltak, és újabbnál újabb kérdésekkel bombáztak.
Elmeséltem nekik, nekem melyik módszer, taktika vált be – és az egyik kisfiú közbeszólt, hogy neki is az működött.
Egy másik kislány arról kérdezett, mikor kerestem fel Laurát… hogyan ment a közös munka? Mikor és kinek hogyan mondtam el?
Kérdeztek az írásról is: miért írtam meg a könyvet?
Én pedig őszintén elmeséltem, hogy egyrészt azért, mert nekem nagyon sokat segített a terápiás munkámban, hogy kiírhattam magamból az engem feszítő érzéseket, másrészt szerettem volna, hogy az érintettek lássák, nincsenek egyedül. Mert a környezetemben azt tapasztalom, hogy akinek bármilyen mentális problémája van – legyen az OCD – nem meri elmondani senkinek, mert félnek a reakcióktól.
Őszintén elmondtam, hogy abban bízom, a könyv segítség lesz a hozzátartozóknak is, hogy észrevegyék a tüneteket, illetve lássák, min megy keresztül egy kényszerbeteg. És talán egy kis kapaszkodót is nyújt a terápia alatt – és érzékenyebben fognak majd a beteg családtaghoz állni.
A húsz perces beszélgetésből ötven perces lett végül, és akkor sem ők akarták abbahagyni, hanem Laura kérte őket, hogy az óra végén még haladjanak a feladatokkal is egy kicsit.
De sokan nem bírták ki, folyamatosan súgták nekem a kérdéseket 🙂
Az egyik legcukibb az volt, amikor megkérdezte az egyik leányzó, én hogyan mondtam el a barátnőmnek, mert ő el szeretné mondani az övének, de nem meri. És elbeszélgettünk róla, hogyan reagált, mit mondott, nem haragudott-e rám, hogy 10 éven keresztül nem mondtam el neki?
Illetve egy másik kislány arról kérdezett, hogyan írtam meg a könyvet? Írógépet vettem-e, és otthon kinyomtattam majd ráragasztottam-e a borítót?
Ilyen, és ehhez hasonló cukiságok is értek, de persze sok szó volt a komoly dolgokról, a terápiás munkáról, az életemről, a gyerekeimről, a kiterjesztett kényszerekről és még sorolhatnám.
A végén még selfieztek is velem 🙂
Ami biztos, a közös munka itt nem áll meg: Már megvan a következő időpont, amikor újabb OCD találkozóra mehetek a gyerekekhez a Bethesda kórházba, de hívtak iskolába és a Nyírő Gyula kórházba is, hasonló gondokkal küzdő betegekhez.
És ezért érdemes csinálni!
Kényszer-vallomás előrendelhető itt:
