Nem tudom, veletek előfordult-e olyan, hogy amikor mentetek a gyerekekért óvodába, iskolába, és kérdezgettétek őket, milyen volt a napjuk, mit csináltak, mit ettek stb… akkor a válasz mindenre az volt, hogy „nem tudom” vagy „nem emlékszem”.

Ha nem, akkor szerencsések vagytok, nálunk előszeretettel fordult ez elő, és semmit nem sikerült megtudnunk a gyerkőc napjáról.

Az én gyerekeim amúgy is zárkózottabbak voltak, nehezen nyíltak meg, és nehezen beszéltek az érzelmeikről, a bennük zajló dolgokról, bánatukról, szorongásaikról. És lehet, hogy ez a természetes… mert honnan is tudnák, mit jelent az, hogy szorongás? Ők csak annyit érzékelnek maximum, hogy nyugtalanok, esetleg rossz álmok gyötrik őket, a látszólag semminek tűnő mondatokon, helyzeteken is elkezdenek sírni, megfájdul a hasuk… fejük… és még sorolhatnám.

Nálunk ezek a tünetek fordultak elő leggyakrabban. Az egyik lányom inkább magába zárkózó, és magában dúl-fúl, viszont a testvéreire ekkor hirtelen „ugrik”; a másik lányom kiad magából mindent, és sír, kiabál, ameddig el nem tűnik belőle a feszültség. A férjem nagylányának állandóan fájt a feje és a hasa, emiatt többször kimaradt az iskolából. A fiam… hát… ő még dackorszakos 

A lényeg, hogy nagyon sokat gondolkoztam, hogyan tudnám elérni náluk, hogy beszéljenek nyíltan a bennük zajló érzésekről. Ezt azért is tartottam fontosnak, mert a válás során, hiába voltunk tekintettel rájuk, mindenképp sérültek egy kicsit. Van, amelyik nehezebben, van, amelyik könnyebben viselte. De egyiknél sem múlt el nyomtalanul. Mint ahogy az új élethelyzet sem: új párkapcsolat, új testvér, új lakóhely és új barátok.

Ekkor vettem elő Boribon érzelemkártyáit. Megvolt már egy ideje, de különösebben nem foglalkoztunk vele… Viszont egyik este fogtam őket (mármint a gyerekeket), leültettem a kanapéra (a lányokat, a kisfiam még annyira kicsi(volt), hogy vele még nem lehet(ett)), és elkezdtünk kártyázni. Mindegyik húzott egyet, és szép lassan, percről percre, napról napra, hétről hétre elkezdtek megnyílni. És elkezdtek válaszolni, hogy mi történt velük aznap: volt-e szomorú, mikor volt vidám, sírt-e aznap, kivel játszott… és egy idő után eljutottunk oda, hogy már nem akarták abbahagyni a mesélést 

Emellett kitalált történeteket kezdtünk el mesélni… én elkezdtem egy mesét, amit szerettem volna, ha „feldolgoznak” – pl.új tesó(k) megjelenése – , és szépen, felváltva alakították a történeteiket, annak megfelelően, ahogy éppen akkor érezték magukat. Hol ők, hol én tettem hozzá valamit. És néhány alkalom után már érezhető volt a javulás azokban a helyzetekben is.

Mi másfél éve esténként többek között ezzel is foglalkozunk. 

Próbáljátok ki ti is! 

Ők imádják! 

Ha érdekel több hasonló tipp, könyv, játék ebben a témában, kövesd a BLOG-ot, vagy a FB oldalamat, mert hozok méééég több tippet, javaslatot, könyvet, játékot, hogy nálunk hogyan folyik az „érzelmi nevelés”