Advent utolsó vasárnapján izgalomtól verdeső szívvel ugranak ki a gyerekek az autóból, magukra kapják kötött sapkájukat, bundás sáljukat. Kezükre felhúzzuk az ötujjas kesztyűket, közben elmorzsolunk néhány halk morgolódó megjegyzést, hogy miért nem egyujjas kesztyűket vásároltunk, mert a hidegtől merevvé vált ujjainkkal nem tudjuk a gyerekekét beleilleszteni a megfelelő helyre. Pár perc ügyetlenkedés után aztán sikerrel járunk. Elindulunk az adventi forgatag felé.
A legkisebb a férjem nyakában üldögél, miközben a sapkát bizergálja és kesztyűs kezével a férjem szemére húzza. A két nagyobb leányzó a kezemet fogva araszol előre, az overáljuk suhog menet közben, de szüntelen csicsergésük elnyomja a ruhájuk hangját. Mire a vásár elejéhez érünk, szállingózni kezd a hó, ereszkedik lefelé a sötétség, kiszorítva a világosságot, teret engedve a karácsonyi fényeknek, villogó hóembernek és a színes égőkkel virító szánnak, melyre mind a hárman felkapaszkodnak. Talán egy jó képet sikerül készítenem róluk, mielőtt újra mozgásba lendülnek.