Mentális betegségek szinte valamennyi embert érintenek életük során. Van, akit mélyebben, van, akit épp csak megcsap a szele. Én tinikorom óta küzdök a démonjaimmal, amik hol maguk alá temetnek, hol sikerül felülemelkednem rajtuk. Szeretném most megosztani veletek betegségem és gyógyulásom útjának főbb állomásait, felhívva arra a figyelmet, hogy senki sincs egyedül a problémájával. Az alábbiakban az én utam egy kis szeletét ismerhetitek meg, a saját szavaimon és hamarosan megjelenő Kényszer-vallomás című könyvem néhány részletén keresztül.
Mi is az a kényszerbetegség?
Sokan, amikor meghallják azt a szót, kényszer, arra gondolnak, hogy kényszert érzünk visszamenni ellenőrizni, bezártuk-e az ajtót, vagy elzártuk-e a gázt. Ezek a gondolatok és viselkedések azonban azok esetében is gyakoriak, akik nem szenvednek semmilyen betegségben.
Hogy mikor beszélünk igazi kényszerbetegségről? A szakirodalom szerint akkor, ha minimum egy órát tesz ki az ember életéből naponta a kényszergondolat/cselekedet, és már érezhető szenvedést, életminőségbeli romlást is okoz.
Fontos tisztázni, hogy a kényszergondolat és kényszercselekedet nem ugyanaz. A kényszergondolatok (például aggódás a piszoktól, fertőzéstől, agresszív gondolatok egy családtaggal szemben, tiltott szexuális gondolatok) zavaró, félelmet keltő gondolatok, amelyeket a beteg magától idegennek, akarata ellenére valónak tart, és próbál küzdeni ellenük.
A kényszercselekedetek (például túlzott vagy rituális kézmosás, kényszeres fertőtlenítés a fertőzésektől való rettegés miatt, felesleges tárgyak gyűjtése, ismétlési rituálék: küszöbön át- és visszalépések, lépcsőn le- és feljárás, ismételt leülés és felállás) pedig olyan tevékenységek, amelyet a betegek újra és újra végrehajtanak a szorongás oldásának reményében.