„Sokszor pont a tünetek jelzik, hogy valami nincs rendben.” – Mit tehetünk, hogy megvédjük határainkat?

Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, elengedhetetlen, hogy védjük és kijelöljük a határainkat, és ezt gyermekeinknek is megtanítsuk.

Korábban szinte képtelen voltam, akaratom ellenére, nem-et mondani. Ha egyszer-egyszer mégis megtettem, úgy éreztem, rossz vagyok, nem viselkedek megfelelően, nem ezt várják tőlem. Folyamatosan mentegetőztem, kerestem a kifogásokat, miért nem tudok valamit megcsinálni. Egyszerűen nem mertem megmondani, hogy nem akarom. Féltem a következményektől: attól, hogy nem fognak szeretni, esetleg rossz embernek gondolnak, ha az igényeimre figyelek vagy ha nem állok állandóan készenlétben.

Dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna pszichológust kértem fel, aki többek között az Érzelemszabályozás a gyakorlatban című zseniális könyvet írta, hogy segítsen nekem körbejárni a témát. Ő így fogalmazta meg, mi is az a határtartás:

„egyrészt arról szól, hogy mindkét fél tudja-e képviselni saját igényeit, ki tudja-e fejezni a saját szükségleteit, nem gyalogol-e át vagy bele a másik érdekeibe, szükségleteibe; illetve képes-e arra, hogy ne engedje túl a másikat azon a határon, ami neki már nem komfortos.”

Vajon honnan is indul mindez? Hol keressük a „probléma” gyökerét?

Az, hogy mennyire tudunk másokkal egészséges és tartalmas kapcsolatot fenntartani, nagyban függ az első életév során kialakult kötődéstől. Zsuzsa úgy magyarázta, hogy az „első egy éven belül alakul ki az úgynevezett belső munkamodell, ami arról szól, hogyan is kötődünk a másikhoz, a többi emberhez.”

A terápiás munkám során nagyon mélyen és őszintén magamba kellett néznem, hogy változtatni tudjak a berögzült sémákon, kötődési mintáimon. Két véglet között mozogtam: vagy nagyon tudtam kötődni a másikhoz, és akkor elmozdulni sem szerettem volna mellőle, vagy olyan hatalmas távolságot tartottam, hogy néha azt hittem, sosem kerülök újra közel.

Már gyerekként is sokszor frusztrált voltam, állandóan szorongtam, nem éreztem jól magam a bőrömben, melynek következménye a kényszerbetegség kialakulása lett, ami elkísért életem tizenhét évén keresztül.

Zsuzsa így fogalmazott a gyerekkori problémák hátteréről: „Gyerekkorban nagyon nehéz felismerni mindezt, hiszen egy gyereknek nincs igazi önreflexiója, az agykérgi kontroll nem működik olyan szinten, hogy rálásson, mi is történik vele. Tudatosan nem tudják felismerni, de attól még érezhetik magukat nagyon rosszul. Sokszor pont a tünetek jelzik – mint ahogy te is írtad a kényszertüneteket –, hogy valamit kompenzálni kell, valami nincs rendben.”

Dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsannával

Milyen tünetek jelezhetik, hogy baj van?

Gyakori tünetként jelentkezhet a szorongás, az állandó bizonytalanság érzése. Persze gyerekként nem tudjuk pontosan ezt megfogalmazni, nekem sokáig még felnőttként sem sikerült – ehhez szakember segítsége kellett. A tünetek sokfélék és szerte ágazók lehetnek:

„folyton dühösnek érezhetjük magunkat, fáradtnak vagy épp energiátlannak. Jelentkezhetnek pszichoszomatikus tünetek, mint állandó erős fejfájás vagy gyakori betegség. Ez mind azt mutatja, hogy az energiaháztartással valami nincs rendben. Ez gyakran jelentkezik a gyerekeknél olyankor, amikor nem tudják megvédeni magukat vagy nem tudják elmondani, mi az ő kis életükben a probléma.”

Az ilyen gyerekek szülei általában tudattalanul, de „nem képesek arra, vagy nem teszik lehetővé, hogy a gyerekben kialakuljon a természetes autonómia, és ezáltal az önvédelem, az önmagáért való kiállás és a saját szükségletek és vágyak érvényesítésének képessége. A szülő, ha nincs kapcsolatban a gyerek szükségleteivel, nem figyel rá kellőképpen, akkor a gyerek egyedül marad a problémáival, nehézségeivel.”

A szülők sokszor feljogosítva érzik magukat, hogy uralják, kontrollálják a gyerekeiket, esetleg a gyerek nem élheti át az érzelmek különféle skáláját, mert az frusztrációt vált ki a szülőben: nem lehet dühös, nem lehet akaratos vagy mérges. Leginkább a jó érzelmek a megengedettek, a negatív érzelmekért gyakran még büntetés is járhat. Így pedig azt tanulja meg a gyermek, hogy a negatív érzéseket ne érzékelje, nyomja el magában, ami viszont előbb-utóbb más módon fog utat törni kifelé.

„A kontrolláló, uraló családban a gyerek nem tanulja meg a kapcsolatok kölcsönösségét. Azt tanulja meg, hogy mindig hierarchia van, és neki vagy alul van a helye, vagy uralkodni fog.” – mondja Zsuzsa.

A biztonságos vs. bizonytalan kötődés

Az első életév igen meghatározó a kötődési stílusok kialakulásában. A biztonságos kötődés többek között „lehetővé teszi később az önszabályozást és az egyenrangú kapcsolatokat.” Azok a gyerekek, akikre jellemző a biztonságos kötődés, nagyobb önbizalommal és önállósággal rendelkeznek, és sikeresebben fognak boldogulni az életben. Könnyebben teremtenek más emberekkel kapcsolatokat, nyitottabbak a világ dolgaira.

Aki viszont bizonytalan kötődésben nőtt föl, ő ezt tovább fogja vinni az összes többi kapcsolatára, emellett nem tanulja meg, hogyan védje meg magát, hiszen „nincs egy olyan erős belső stabilitása, biztonságérzete, ami lehetővé tenné azt, hogy kiálljon magáért, hogy ne hagyja, hogy bántsák.”

Zsuzsa mindkét könyvében, az Érzelemszabályozás a gyakorlatban és a Kinek a sorsa? címűekben is szót ejt az Erikson-féle fejlődési krízisekről, melyek befolyásolják a kötődési stílusunkat, valamint a határtartó képességünket is.

„Az első fejlődési krízisben a bizalom van fókuszban, az, hogy biztonságban érzem-e magam. Ez az alap ahhoz, hogy később méltónak tartsam magam arra, hogy megvédjem a határaimat, vagy el tudjam hinni, hogy én ugyanolyan értékes és fontos lehetek, mint bárki más.

A második fejlődési fázis az autonómia. A gyereknek meg kell tanulnia, hogy képes dolgokat egyedül is megcsinálni, függetlenül a szülőktől. Hiszen hogyan is jövünk a világra? Az anyukánk teljesen birtokol, testileg is. És ezt a birtoklást kell kinyitni és kiengedni a gyereket. Az autonómia azért is nagyon fontos, mert ezzel tanulja meg a gyermek, hogy neki is vannak saját határai.

A harmadik fejlődési krízis a kezdeményezés – vajon a gyerek eljut-e oda, hogy a saját belőle eredő impulzusait, vágyait tudja-e közölni a világgal és el tudja-e érni, hogy a dolgok úgy is alakuljanak, ahogy ő szeretné.”

Erről a dackorszak jutott eszembe, hiszen nekem is négy gyermekem van. Hatalmas felelősség nehezedik a vállamra, vállunkra, hogy a gyerekeket úgy terelgessük, ami nekik és nekünk is megfelelő. Nehéz megtalálni az egyensúlyt. Minden nap küzdök magammal, mi az, amit még engedhetek a kisfiamnak és mikor jön el az a pont, amikor már fel kell lépnem az akarata ellen.

„Meg kell találni, mi az, amiben dönthet a gyerek, és mi az, amiben a szülőé a döntés. Ezért szoktuk mondani, hogy gyerekkorban a határozott keretek és szabályok nagyon fontosak. Nem a merevek, hanem a rugalmasak, de akkor is látszódjon, mit lehet egy ilyen korú gyermeknek, és mit nem. Az egész óvodáskornak ez egy nagyon fontos feladata.”

(Pár)kapcsolati problémák

Sokáig én sem tudtam határt tartani. Volt, hogy realizáltam, ugyanúgy viselkedek, mint ahogyan azt velem is tették. Ilyenkor emlékeztetnem kellett magamat, nekem is mennyire rosszul esett, milyen negatív érzéseket váltott ki belőlem, tehát nekem is változtatnom kell. Ez hatalmas önreflexiót, erőfeszítést igényel és nem kis belső feszültséget szülhet.

„Ezt egy életen át tanuljuk. Viszont ez egy jó példa arra, hogy akivel így viselkedtek gyerekkorában, azt tanulja meg, hogy azokkal kell határmegengedő lenni, akik erőteljesebben lépnek fel vele szemben. Ha valaki épp az ellenkezője, azaz egyenrangúnak tekinti, vagy netán még szolidabb is, mint ő maga, akkor felébred a másik oldal: valakinek dominálnia kell. Mert azt tanulták meg egy kapcsolatról, hogy az úgy működik, hogy valaki megmondja a tutit. Valaki birtokolja a másikat, a másiknak az akaratát. Egy adott szituációban az ilyen jelzésektől függ, vajon én vagyok-e gyengébb, vagy a másik. És ha a másik nem mutatja a dominancia jeleit, hanem szimplán egyenrangú félként kezel, akkor máris azt gondoljuk, hogy itt van a helye annak, hogy én dirigáljak. Emellett ijesztő is tud lenni a hirtelen kontroll nélküli lét.”

A terápiás munkám során nap mint nap elemeztem magamat, a viselkedésemet, egy-egy szituációban a válaszreakcióimat. Sokszor az agyammal tudtam, hogy nem jól reagálok, de érzelmi szinten képtelen voltam a helyes reakcióra. Ilyen esetekben gyakori a másiktól való eltávolodás, egy úgynevezett fal emelése, amelyről azt hisszük, megvéd majd minket. De igazából elszigetel.

Arra a kérdésre, hogy mit tehetünk ez ellen, Zsuzsa a következőt javasolta:

„Újra és újra elemezni kell azt, hogy a szituáció milyen érzést vált ki belőlem. Vajon az eltávolodás egy adekvát reakció vagy a múltból jön? És itt jön az, amit én nagyon gyakran emlegetek:

kit tekintünk érzelmileg kompetensnek? Ki tud bánni az érzelmeivel? Ez az önszabályozásnak az alapköve.”

Zsuzsa úgy magyarázta ennek felismerését, hogy az indokoltnál sokkal intenzívebb reakciót vált ki bennünk egy adott esemény, beszélgetés vagy megjegyzés. Egy mákszemnyi dolog történik, mégis felrobban körülöttünk egy bomba. Szakszavakkal élve könnyen triggerelődünk, vagy „szűk a tolerancia ablakunk bizonyos szituációkban.”

A kötődési problémáink kihat(hat)nak a párkapcsolatainkra is: félreértelmezhetünk szavakat, mondatokat, tetteket, esetleg nehezen engedjük el a másikat „saját” programra és hasonlók.

Mit tehetünk ebben a helyzetben?

„Ilyenkor azon érdemes elgondolkodni, milyen gondolatok merülnek fel bennem? Hiszen először mindig a másik kerül fókuszba, haragszunk, neheztelünk és hasonlók. De mi a negatív gondolat önmagamról?”

Esetemben például, hogy már nem vagyok szerethető, nem vagyok fontos, esetleg nem szeretne velem időt tölteni.

„Ha felismerjük az elsődleges érzelmet, ami mindig ahhoz a gondolathoz kapcsolódik, amit magamról gondolok – például nem vagyok fontos –, utána meg tudjuk beszélni a párunkkal, hogy ez tulajdonképpen nem is róla szól, hanem rólam: amikor elmész, az bennem kivált egy régi érzést, ami nekem fájdalmat okoz. És tudom, hogy nem te csinálod, de én erre nagyon érzékeny vagyok. Ilyenkor be lehet vezetni valami közös dolgot, egyfajta közös jelet, amivel jelezzük a partnerünknek, hogy de igenis fontos vagy nekem.”

Határtartási problémák a munkahelyen

Előfordulhat, hogy azt vesszük észre, hogy görcsbe rándul a gyomrunk, amikor elindulunk a munkahelyünkre, lélegzetvisszafojtva figyeljük, a főnökünk vagy kollégánk az irodában tartózkodik-e vagy sem, és lefagyással reagálhatunk arra, amikor kikezdenek velünk – először burkoltan, aztán egyre nyíltabban.

Ez velem is megtörtént. Akkor még képtelen voltam ezt lereagálni, nemet mondani és megvédeni magamat. Végül eljött az a pillanat, amikor sírva, remegve indultam haza.

„Igen, hiszen amit először észleltél ebből, az a kedvesség, szolgálatkészség és mosolygás volt. Azoknak a gyerekeknek, akik túl szigorúak önmagukhoz, borzasztó jól esik, ha valaki kedves velük. Örülnek neki és emiatt a vészjelző nem villog. Az a gyerek, aki nem gondol jót magáról, vagy úgy nő fel, hogy bűntudata van, hogy ő rossz, hogy ő nem érdemel meg valamit, annyira örül a szeretet jeleinek – akkor is, ha az nem is valódi –, hogy konkrétan elcsábul. Meg akarja élni azt, hogy ő végre fontos valakinek. És erre ráéreznek jópáran a bántalmazók közül. Csak egy adott ponton túl jelzik, hogy a kedvességüknek, figyelmességüknek azért ára van.”

Amikor megpróbáltam távolságot tartani, ellenállást kifejteni, megjelent az érzelmi zsarolás, és a leépítő mondatok: kinek kellenék én három gyerekkel, ki alkalmazna engem, hogyan tudnék a segítsége nélkül boldogulni…? Szerencsére a férjem nagyon támogató volt, és bár hosszú ideig tartott, végül magam mögött hagytam ezt is. Azóta sokkal jobban tudok határt szabni és határt tartani magam körül.

A felismerés után…

A változás nem egyik pillanatról a másikra következik be. Hiába nagy az elhatározás, a kivitelezés sokszor nehéz és hosszú folyamat eredménye. Lehet, hogy egy életen át lesz dolgunk vele.

„Nagyon fontos, hogy belül induljon el egyfajta változás, ez pedig az önkép átértékelése, reális alapokra helyezése. Tulajdonképpen egyfajta pszichoterápiás munka szükséges, hogy kellően erős legyen az ember. Mert csak az meri megvédeni magát, aki elhiszi önmagáról, hogy méltó vagyok a szeretetre, fontos vagyok önmagamnak, fontos az, amit én szeretnék.

Egy gyerek, ha gyakran érez bűntudatot, állandóan rossznak érzi magát, emiatt nem mer majd előhozakodni az elképzeléseivel, szükségleteivel – hiszen úgy gondolja, nem érdemli meg. Ezeknek a nagyon nehéz negatív érzelmeknek az átdolgozása az, ami segíthet azon, hogy igazából változzon a helyzet.”

Amit megtehetünk a saját gyerekeinkért

Fontosnak tartom, hogy már egészen kicsi korban foglalkozzunk gyermekeink érzelmi nevelésével. Amikor a lányaim kicsi óvodások voltak, arra lettem figyelmes, hogy akárhányszor kérdeztem őket, milyen napjuk volt, hogy vannak, mindenre vállrándítást vagy semleges választ kaptam. Elkezdtem bújni az internetet, merre tudnék elindulni, hogy segítsek nekik az érzelmeik felismerésében, kifejezésében. Több érzelemfejlesztő kártyát és könyvet vásároltam, és elkezdtünk este az érzelmekről, a napi történésekről beszélgetni. Először döcögősen ment, de pár hét alatt annyira belejöttek, hogy az esti beszélgetéseink húsz percről egy órára nőttek. Megtanultak hála naplót írni, jó eseményeket kiemelni a napjukból, meg tudták fogalmazni, mikor érezték magukat jól, mitől szomorodtak el, mik dühítették őket.

Ennek fontosságát Zsuzsa is megerősítette: „A gyerekeknél az első, hogy ismerjék fel, milyen érzések vannak bennük. A kicsi gyerekeknél még nincsenek gondolatok az érzelmekhez, de magát az érzelmet fel tudják ismerni. Ehhez vannak ma már mindenféle kártyák. Csinálhatunk olyat, hogy leülünk, és megbeszéljük, elképzeljük, ki mit érez, ha például eltörik egy csésze. Tanítani kell őket az érzelmi tudatosságra. Később, amikor van egy konkrét konfliktus, elmondhatjuk, hogy én ezt érzem most… és te mit érzel? Arra viszont figyelni kell, hogy amikor a gyerek éppen kiborul, indulatos, hisztizik, akkor még nem lehet vele erről beszélgetni. Meg kell nyugtatni. Az első mindig az, hogy megnyugtatni, megnyugodni, és utána lehet a bennük, bennünk dúló érzelmekről beszélgetni. És ha ez kimondható, akkor azt tanulja meg a gyerek, hogy ez rendezhető.”

Soraimat végül egy idézettel zárnám, melyet a Sorsfordító 9+1 hónap című könyvben olvastam:

„A konstruktív együttéléshez fontos, hogy úgy képviseljük véleményünket, elképzeléseinket, érzéseinket, hogy közben ne gyakoroljunk erőszakosan hatalmat a másik fölött. Különösen… ha a másik fél egy kicsi gyermek. A megfélemlítés, megbélyegzés, mely sokszor nevelési eszközként szolgál, olyan határsértés, ami lényegében traumatizálja a gyermeket… Nem mindegy, hogy a családból és közösségből milyen értékeket, tapasztalatokat és kommunikációs stílust visz tovább a gyermek egész életére. Bizalommal lesz-e a világ iránt, vagy bizonytalanságban marad, tud-e majd tanulni, szeretni… és bölcsen fel tudja-e mérni a saját határait?”

Megosztás

Facebook
Twitter
LinkedIn
Email