Újabb fejezet rólam… hogy kicsit jobban megismerjetek 😊

Nem csak az írás az egyetlen dolog, ami gyerekkoromtól fogva elkísér… sőt! Van az írásnál egy sokkal meghatározóbb dolog, ami olyannyira az életem részévé vált, hogy közel húsz évig aktívan azzal is foglalkoztam.

Ez pedig nem más, mint a TÁNC.

Még óvodás koromban indult a tánc iránti elköteleződésem, amikor anyuék elvittek balettiskolába. Sok minden nem maradt meg, annyira nem nőtt a szívemhez… csak azt a nénit kedveltem meg, aki zongorázott az órákon 

De hát elsőre nem is biztos, hogy mindenki megtalálja a számításait… én is így voltam ezzel.

Tehát a balettet kipipáltam… aztán általános iskolában megjelent az életemben a modern tánc. Egyik osztálytársammal jártunk Zoltán Erika tánciskolájába Fehérváron. Na, azt már igazán kedveltem  Azért azt kell, mondjam, az idő az én emlékeim felett is eljár… mert bár emlékszem a sulira, azért eléggé kopottas és homályos már az a foszlány, ami visszavezet addig az emlékemig. De azt határozottan kijelenthetem, hogy ott már megpecsételődött a sorsom…

A legmeghatározóbb azonban a székesfehérvári Laguna TáncSport Egyesület lett a tánchoz vezető utamban. Itt kezdtem el igazán mélyen és behatóan foglalkozni a tánccal, a mozgáskultúrával, és itt vált a szenvedélyemmé. Kitartóan jártam órákra, több táncpartnerrel is táncoltam, új figurákat tanultam és még tánctáborba is elmentem egyik nyáron. Remek élmény volt!

Sajnos a túlbuzgóság odáig hajtott, hogy nagy merészségemben elmentem egy sítáborba… Életem első és egyben utolsó sítábora volt és lesz is. Ugyanis rögtön az első napon, miután végig szenvedtem a gyakorló pályát, mert még a lábaim is háromfelé csúsztak, én meg állandóan seggre vágódtam, annyira belejöttem, hogy azt gondoltam:

„Mit nekem nagyobb, meredekebb pálya! Hiszen én már profin kenem-vágom itt a csúszásokat!”

Hát… lehet, hogy kicsit önkritikusabbnak kellett volna lennem… mert nagy vagányságomban felvontattam magam a csúúúcsra, és már düllesztett mellkassal vonultam is a fekete pályára! Hiszen én már annyit csúsztam, és gyakoroltam ez alatt a fél! nap alatt, hogy simán lecsúszok én a meredek pályán is.

El is indultam… de le már nem értem…

Ugyanis nagyon a pálya szélére mentem, ahol nem hó volt, vagy ha hó is volt, alatta mindenképp egy jó kis jégréteg lapult meg galád módon… én meg rámentem. Aminek következtében, mint az várható egy jeges felületen, akkorát estem, mint a ház. Alapvetően ezzel nem is lett volna probléma, mert hát esik az ember néhanapján…

A gond azzal volt, hogy kölcsön lécem és sícipőm volt… ami nem oldott ki, amikor elestem.

Így azzal a lendülettel, ahogy hanyatt vágódtam, a lábaim a sílécnek köszönhetően az égnek álltak. Viszont a nagy súlyt nem tudtam megtartani, a síléc eldőlt oldalra, és vele együtt a bal lábszáram is, térdtől elfelé. Az én térdem meg fordult egyet a tengelye körül a síléc súlya alatt.

Az én számat csak egy velőtrázó üvöltés hagyta el, a többire utána nem emlékszem. A következő emlékem az, hogy egy pöfögős hóban közlekedő dzsip vagy valami hasonló robog velem lefelé a hegyről, miközben és mögé vagyok kötve egy havon sikló hordágyra.

Az egyhetes sítábor nekem egynapos lett.

Utána pedig éveken keresztül szenvedtem a térdfájdalomtól. A versenytáncos karrieremnek befellegzett még mielőtt úgy igazán elindulhatott volna.

Viszont… anyuval és az első szerelmemmel elmentünk egy új tánctanfolyamra, ami nem más volt, mint a New York Salsa. Ez szerelem lett első látásra, első táncolásra és nagyon szeretem mind a mai napig. Olyannyira megszerettem, hogy viszonylag hamar én lettem a tanár „segédje”, aki mindig korábban ment órákra, hogy átvegyük az újabb figurákat, amiket aztán az óra folyamán megtanítottunk. És ez így ment éveken keresztül. Mígnem teljesen véletlenül megismerkedtem a kubai salsával, ami aztán az igazi, mély szenvedélyemmé vált és teljesen kitörölhetetlenül életem végéig rabja is maradok.

Hmm… Szoktatok rajta gondolkozni, milyen véletlen találkozások léteznek?

Egyes helyzet az életetekben minek is köszönhető?

Mert nekem a kubai salsa teljesen a véletlennek köszönhető…

A szüleim ugyanis szintén nagy táncrajongók. Tőlem örökölték, nem tehetnek róla 

Ők is jártak társastáncra Fehérváron egy tánciskolába, ahova én egyszer teljesen véletlenül elmentem, mert épp ráértem, és megvártam őket, még végeznek.

Ott már szóba került, hogy én is táncolok, sőt, tanársegéd is vagyok.

És mit ad Isten… épp tánctanárt kerestek. Társastánc és salsa. Nekem igazából csak egy rendezvényükre kellett elmennem, megnézni, tetszik-e a metodikájuk, illetve ők is kicsit megnéztek jobban maguknak engem… és már kezdődhetett is a közös munka.

Lázasan tanulni kezdtem a salsa figurákat – lány és fiú lépéseket egyaránt -, aztán próbálgattam magam oktatás közben. Videókat néztem, lépéseket írtam ki, óraterveket gyártottam, zenéket hallgattam, aztán már ott találtam magam, hogy órákat tartok Fehérváron és Pécsen is (oda jártam egyetemre). Ám a közös munka nem volt túl gyümölcsöző, mert hamar felfedték valódi kapzsi énjüket a vezetők, így pár hónap közös munka után én megköszöntem szépen, és tovább álltam. De a táncban már nem volt megállás…

Heteken keresztül kerestem, kutattam oktató DVD-ket a neten, mígnem megtaláltam egy külföldi páros három vagy négy lemezes DVD-jét, amit megrendeltem. És szépen megtanultam, begyakoroltam közel száz figura női és férfi lépését… és elindítottam a saját salsa iskolámat, ahol pár éven keresztül rendületlenül oktattam a salsa és bachata figurákat, hétvégi workshopokat tartottunk, balatoni hétvégét rendeztünk, bulikba jártunk, és kerti partiztunk a résztvevőkkel. A mai napig sokan közülük a salsa szerelmesei és én igazán büszke vagyok arra, hogy tőlem tanultak, nálam szerették meg a salsát és a bachatat! 

Aztán 2011-ben megjelent az életemben a ZUMBA…

Az pedig majd egy újabb történet lesz…